Prologue

    Harry Styles szemszöge:


   Hátamat a fotelnak vetve üldögéltem. Kezeimben egy sörösüveg pihent, félig üresen. Szemeimet lehunyva elgondolkodtam azon, hogy mekkora egy barom vagyok. Kezemmel idegesen túrtam bele a dús göndör hajamba, melyért rengeteg lány oda van. Számhoz emelve az üveget élvezettel hagytam, hogy a keserű folyadék lecsússzon a torkomon. Az alkohol gyorsan áramlott az ereimben, lassan seggrészegre iszom magam.
   Talán akkor is seggrészeg voltam amikor belementem ebbe a "bizonyítok neked apuci" dologba. Hülye voltam. Mi érdeme van annak, hogy egy évig jól viselkedek miközben nem lehetek önmagam. Apám sosem volt rám büszke. Már ahogyan emlékszek rá. Elhagyott. Emlékszem mennyire utáltam Őt, hogy elment és anya minden este csak sírt. Évekig nem volt "tökéletes" a családunk. De ki-é az?
   Izgatott voltam. Sosem tettem ilyesmit, főleg nem kényszerből. De be tudom bizonyítani az apámnak, hogy képes vagyok rá. Megtudod tenni Styles, te egy Styles vagy...
   Lehunytam a szemeimet, majd hunyorogva kinyitottam. A részegen vonagló testekből, csak a lábakat láttam. A sok tűsarkú, s cicaszoknya - vagy hogy hívják - közül egy tűnt ki. A mai divat szerint kifejezve magam, hogy mondjam a csinos lábakat "mama" szoknya és egy pár fehér converse fedte. Billegve felálltam majd megindultam felé. De amint meglátott eltűnt. Mint mindig, ezt is elcsesztem.


      Sophie Peazer szemszöge:


  A fehér cipőm orra kissé összekoszolódott. Idegesen bámultam, egyszerűen idegesített a tudat, hogy össze van koszolva. Épp kezdtem volna letakarítani mikor egy részeg kis ficsúr közeledett felém. A félelem hirtelen járta át a testemet. Megijedtem. Az ajtó csak kicsit volt messze, de így is ki tudtam surranni. Hál' isten. Ki tudja mit akart volna ez a gyerek. Talán elráncigálni és megerőszakolni? Hisz pénzem nincs amit elvehetne, a telefonom pedig még azt hiszem 2004-ben gyártották. Senkinek sem kellene. Kezeim még tétlenül lebegtek mellettem, míg lázasan körbe nem öleltem magam.
  A 2004-ben gyártott telefonom lemerült így nem tudtam felhívni  Eleanort. Ő mostoha anyám, imádom Őt. Szóval csak tétlenül álltam ott. Mögöttem mocorgást véltem felfedezni. Egy fekete hajú fiú közeledett felém. Én pedig hátráltam.
- Hello!
- Ne bánts...- könyörögtem.
- Nyugi Mazsola van barátnőm. - mosolygott kedvesen.
  Megnyugodtam.
- Fázol?
- Haza akarok menni.
- Akkor menj senki sem tart vissza. De itt a haverom pulcsija, húzd fel, nehogy megfázz. Fel tudsz hívni valakit? - kedveskedett tovább.
- Anyukám azt mondta ne álljak szóba idegenekkel.- nyögtem ki.
- Zayn, Zayn Malik.
- Sophie Peazer. - mutatkoztunk be.
- Itt a telóm hívd anyukádat.
  Félve vettem el a telefont. Zayn haverjának a pulcsija nagyon nagy volt rám. Viccesen és idétlenül festettem benne. Bátorságot adva a hangomnak megkértem Louist, hogy jöjjön értem. Azt mondta 5 perc. Zayn és én szótlanul álltunk. Kedvesnek tűnt, a borostáját leszámítva. Az nagyon viccesen állt neki.
- Hé haver, téged kerestelek.- lépett mellénk a fiú aki megindult felém a tömegben.
  Hangosan nyeltem egyet.
- Hello kislány. Az az én pulcsim?
  Futni kezdtem. A lábaim megremegtek. Féltem ettől az idegentől. Louis pont akkor ért ide. Beszálltam a kocsiba és haza felé vettük az irányt. Kényelmesen elhelyezkedtem az ülésen, majd aludni próbáltam. A felsőtestemet körbeölelő pulcsinak kellemesen férfias illata volt.
  Tudtam, hogy holnap után hétfő, vagyis iskola. Kész csoda, hogy engem is felvettek. Főleg, hogy ez egy puccos iskola. Nem akárkik járnak oda. Én ösztöndíjjal engedélyezve tanulhatok itt. Mikor Én és a nevelő szüleim Londonba költöztünk, szinte mindent elvesztettünk. Senkik lettünk. A házunkban is csak addig lakhatunk míg valaki meg nem veszi. Utána mehetünk az utcára. Az életem sosem volt, olyan mint egy tündérmese. És valójában nem is akartam, hogy az legyen.
- Milyen volt a buli?
- Kérlek Louis! Nem vagyok társasági ember. - nyögtem fel.
- Hát igen, anyád és én pont ezért téged fogadtunk örökbe. - csókolta meg az ujjait majd a homlokomra nyomta. Louis meg az idétlen humora.