Jó olvasást!
Sophie Peazer szemszöge:
Álmoskásan hunyorogtam a King's College épületének folyosóin. Converse cipőm hófehér fűzője, kilógott a masniból. Iskolai talárom, szolidan feszült a testemre, voltak pillantások akik lenézően, mások nagyra szakadt mosollyal méregettek. Vállaimat begörnyedve, összébb húztam magam, testem megrázkódott a pillantások hada előtt. Szemeimmel egy szőkén villanó foltot követtem, aki Perrie volt. Lilásra festett ajkai, csak mozogtak, és mozogtak. Rekedtes hangja betöltötte a körülötte lézengő emberek dobhártyáját. Hófehér bőre kiemelte az iskolai talár kékségét.
- Sophie! - rikkantott felém.
Ajkaimon szégyenlős mosollyal, visszaintettem.
- Oh, ugyan, gyere ide! - unszolt.
Hatalmas lelkesedéssel, trappolva megindult felém, mikor magamtól nem indultam el. Kezeit ide-oda lóbálta az oldala mellett, és dacosan jött felém. Kisugárzása pontos ellentéte volt Zaynének.
- Csak álldogálsz itt, szívesen látunk. Lieh-Ann már megakar ismerni. Kicsit fecsegtem rólad nekik. - kuncogott kislányosan.
- Én nem illek oda Perrie. Nem szeretnék oda menni. - nyavajogtam.
- Hát rendben, ha Sophie nem megy a lányokhoz, akkor a lányok mennek Sophiehoz! - megfordulva a sarkain vadul hívogatta a további két lányt.
Hátamat neki vetve a szekrényemnek, vártam, hogy mikor szidnak le. Furcsa pillantásokkal méregettek, de nem szóltak semmit. A hangom elakadt valahol, a torkom és az ajkaim között. Tenyereimet összetapasztottam a derekam mögött. Hajam előrehullott, mikor lehajtottam a fejemet. Cipőm orrát oda koppantottam a csempének, ami sokkalta de érdekesebb volt, mint ránézni arra a két lányra. Perrie felcsigázva, már-már ugrándozott mellettem. A két lány csak megállt ott, pont előttem. De mielőtt bármit is mondhattak volna, fülem, farkam behúzva elrohantam. Lábaimmal aprókat lépdelve, szinte már kocogtam.
Arcomat oldalra fordítottam, mikor beléptem egy üres terembe. Perrie dacosan sétált utánam , de én féltem elé állni. Az ajto becsukódott mögöttem, egy feszes, izmos tetovált kar nyúlt el a fejem mellett. Lusta reggeli mozdulatokkal, kerestem meg a kar tulajdonosát. Szemeimet megforgattam, mikor csak egy aprón göndörödő fürtöt láttam meg. Azonnal megfordulva rángatni kezdtem az ajtót. Halk mordulást hallottam a hátam mögött. Feszes mellkasa a hátamnak nyomódott, ezzel az én mellkasomat az ajtóhoz taszítva. Fejemet lehajtottam, arcomra pir kúszott a közelségétől. Senki sem volt még ilyen közel hozzám. Ajkait megéreztem a nyakam puha bőrén, majd a fülemnél. Forró lehelete liba bőrt lobbantott, mikor suttogni kezdett.
- Maradj, és ne mozdulj! Csöndben kell lennünk Sophie. - búgta.
Bal tenyere a homlokomra siklott és fejemet hárta döntötte a vállára. Jobb arca a halántékomhoz simult, kissé borostás arca szúrta a bőrömet. Jobb keze a derekamra siklott, csípője mintegy ritmusra rándult előre. Ajkaimat berágva a fogaim közé, csöndben akartam lenni. Nem akartam még kényelmetlenebb helyzetbe sodorni magamat. Ujjai bekúsztak a kék ingem alá és a csípőm meleg bőrét karcolták. Hosszú erős újjai, elkalandoztak a jobb csípőcsontomtól, a balig. Testem megremegett.
- Én.... - dadogtam.
Szavaim értelmetlennek tűntek, sóhajából felhördülő meleg leheletének cirógatására. Combjaink össze simultak, ahogyan megrogytam. Teste erősen alám csúszott, megtartva engem, kissé kellemetlen testtartásba tolva. Elhalt szavakat mormogott, míg arcomra halvány pír erősödött. Ellent akartam mondani neki. Eltaszítani magamtól, nem érezni lüktető testét, körém fonódni. Nem ilyen csábítóan közel kerülni hozzá. Legyőzni a késztetést, hogy méregként cirógató illata, láncot verjen rám, és testének, szemeinek zöldje, bezárja a láncok végén hupogó lakatot. Ami hangos kattanással, vonzva magához.
- Túl, k-közel vagy hozzám. - nyammogtam.
- Pont jó, nemde? - incselkedett.
- Nehéz vagy!
Elcsukló mondatom irányt mutathatott neki arra, hogy nehéz, túl nehéz a pillanatok csókjaiban, eltaszítani magamtól. Arrogáns megjelenése, markáns feszes vonalai mellett, valahogy kényelmetlen igazság tört rám. Gyengeség jelét mutatva, elárasztott a semmiség. Ápolt, erős teste erősebben nyomódott nekem, és ráébredtem, én nem ide való vagyok. Csupán az álmaim törekvő otromba tolakodásai vezethettek ide, hogy kettesben vagyunk összezárva, ráadásul akaratom ellenére, amit kezdtem jobban élvezni. mint szabadott volna. Szabálytalan ritmusra vettem a levegőt, mely meg-megakadt a torkomban. Szemeim megalázottságban lecsukódtak, a különbségek megrendítően hosszú listája címénél. Könnyek mardostak, de nem engedtem kibuggyanni őket. Homlokomat fájdalmasan nyomtam neki az ajtónak, míg ő puha, mézes ajkaival, neki feszült a tarkómnak. Megrendültem.
- E-engedj el, én nem kapok... - sikoltottam, de a hangom valahol elveszett a fejemben.
- Sophie mi a baj? Jól vagy? - távolodott el tőlem.
- Engedj! - dörrentem felzokogva.
- Sophie állj meg! A francba hova rohansz? - kiálltott utánam.
Megráztam a fejemet. Vágyakozva esdekeltem, hogy bárcsak az a fiú lenne aki lebunkóztam, mert fellökött, és semmilyen más kapcsolatba nem kerültünk volna. Megrázkódtam, ahogy porba estem, de nem érdekelt túlzottan, el akartam futni, nem hallani loholását, apró lépteim után. Csak távolodni akartam. Biztos karok közé futni, akik elfeledtetik velem, talán csak egy percre, hogy lehetek jobb mint Ők, vagy akár olyanok mint Ők.
Nem néztem előre, csak mentem, amerre vittek a lábaim. Az órára beállított jelző csengővel nem foglalkozva, a kollégiumi épülethez kanyarodtam. Talán csak képzeltem, de hallottam magam mögött nehéz zihálást. Kényszerítettem magamat, hogy ne forduljak vissza, és várjam meg míg utolér. Becsörtetve a kollégiumi épületbe, az ott tartózkodó ügyeletes furcsán méregetett.
- Nem érzem jól magam... - nyöszörögtem.
- Milyen órád lesz, kislány? - kérdezi, kedves lágy hangon.
- Rajz, Mr. Jamesel. - vakkantok.
- Menj csak, szólok neki, hogy ne várjon. És jobbulást kislány! - biccent kedvesen.
Már a lépcső fordulóban voltam, de még hallottam a felháborodott kiáltást.
- Hé, fiam, ez a lány kollégiumi rész, fiú nem jöhetnek ide!
Lépteimet megszaporázva a szobámba igyekeztem. Hallottam sietős lépteinek dübörgését, és a nevemet többször is elsuttogni, halk kiállatással. Az ajtóm elé lépve, szerencsétlenkedtem a zárral. Mikor megjelent a lépcsőforulóban, én épp akkor, egy kattanással nyitottam ki az ajtót.
- Sophie! - búgta, értetlen arcot vágva.
- Hagy békén! - csuktam be az ajtót.
- Békén hagylak csak mond meg miért rohantál el! Vagy én rontottam el valamit?! - dörömbölt.
- Mert egy tuskó vagy!
- Köszi, ez jól esek. - nevetett fel harsányan, szinte erőltetett gúnnyal - De most komolyan! Sophie, kérlek!
Hallottam amint a homlokát, egy erős koppantással neki dönti az ajtónak. Szinte egyszerre sóhajtunk fel, de egyikünk se szólalt meg. Igazából nagyon örülök, hogy nem kell szemtől szembe lennem vele. Idegesítően zöldek a szemei. Frászt kapok tőlük.
- Elmennél innen, ez egy női kollégium!
- És? Kit érdekel!
- Bunkó!
- Makacs némber! - vág vissza.
- Mond csak, drágám - kezdtem mézesmázos hangon - mikor az észt osztották, meddig álltál sorba?
- Öt percnél nem tovább.
Akaratlanul is mosoly kúszott az ajkaimra, de gyorsan el is rejtettem. Nem szabad, ilyen gyenge gesztusokat kimutatnom.
- A francba, Sophie, engedj be!
- Miért?
- Itt van az ügyeletes banya! Kérlek!
Haboztam. Kifejezetten túl sokáig haboztam. Nem egyszer fordult vissza a gondolat a fejemben, hogy rajta kapják, ezt a zöld szeműt, itt a női kollégium második emeletének folyosóján. Nagyot sóhajtottam, de elfordítottam a kulcsot. Ezzel beengedve Őt a szobámba.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése