5. fejezet

Ötödik fejezet!
Jó olvasást!

   Harry Styles szemszöge:


  Napok teltek el, hogy azon rágódtam miért kerüli a tekintetem. Barnás haja, kecsesen ívelt arca köré omlott, mikor lehajtotta a fejét. Homloka ráncba szaladt, mikor valamit motyogott magának. Biztatás, esetleg ön marcangolás, keserédes hangja ott lebegett a gondolataim körül.
- Fiam, figyelsz? - tört utat apám szigorú dörrenése.
- Lehet.. - vágtam arcomat grimaszba.
  Danielle Peazer, apám elbűvölő menyasszonya, felkuncogott. Szemei ragyogva ráncolódtak, össze, pont úgy ahogyan Sophié is. Danielle haja úgy festett mint egy sörény, csak lógott a feje körül. Míg Sophie bársony csokoládé haja, egyenesen, de néhol görbült egyet. Ajkaik vonala, másfelé görbült, de duzzadtságuk megegyezett.
  Elegem lett az összehasonlítás árnyékaiból, így elemeltem a tekintetemet, a kreol bőrű nőről. Aki a nyár végén a második anyám lesz.
- Nos hogy megy az iskola Harry? - Danielle, erőlködése akarat nélküli volt, csak bele akarta lopni magát az életembe. Bár anyámat nem érné utol.
- Pazarul, igazán pazarul.
- O, hát az pazar. - utánozta a lezserségemet. - Nem akarom feszegetni a témát, de kaptunk egy levelet, amiben az iskolátokban egy Szülők - Nevelők bálját csapnak.
- El akarsz menni? - vontam fel a szemöldököm.
- Fiatal vagyok. Apád morcos vénember, de én még pezsgek. Kicsapok a hámból öcsi. - borzolta össze a hajamat.
  Gyermekded lelkesedésén felnevettem, és talán némi erős érzelmet véltem felcsillanni a szemében. Apám sose volt az érzelmek embere, Ő bunkó volt, és kíméletlen. Percek, inkább pillanatok alatt, össze törné Sophie kicsiny alakját. Megrázva a fejemet, elűztem Őt a gondolataimból. Nem sok sikerrel.
- Nem húzok öltönyt. - morogtam.
- Jó mert én se. - biccentett Danielle.
- De ugye nem fogsz táncolni?
- Szolid leszek. Egy basáskodó némber.
  A kreol bőrű nő kellemes baritonja, körbe ölelt, nem akartam tagadni de, kicsit nagyon megkedveltem Őt. 
- Még nincsenek fejleményeim Dani. - apa suttogva mondta.
- Igazán nem kell ezt tenned Simon, magamtól is...
- Én is akarom, amit te akarsz azt én is... - vágott közbe apám.
- Mi van? - értetlenkedtem.
- Csak keresünk valakit. - sírta el magát, pillanatokkal később a szék nyikordulásából tudtuk, hogy felállt és elment.
  

  Tekintetemmel kerestem őt. Vontattam az emberek közt, cikáztam, de csak kerestem kicsiny alakját. Ráncba szaladt a homlokom mikor már, negyedjére futtattam körbe a tekintetem. Mindent láttam csak, valahogy Ő kerülte el a tekintetemet. Minden érzékem kétség beesve fuldoklott, látni akartam. Talán csak egy pillanatra, vagy az egész világ összes megállíthatatlan percében érinteni. Gondolataim kuszasága, átlépett egy határt. Egy olyan határt, aminek még a létezéséről sem tudtam, Egy olyan határt, melynek összedőlt falain élvezet volt átlépni. 
  Bujkált előlem. Mikor az ebéd szünetben oda akartam menni hozzá, eliszkolt. Kerülte a tekintetem. Még tök tisztán emlékszem a tegnapi napra. Mikor beengedett a szobájába. Ott rögtön le akartam támadni. Számomra jó értelembe letámadni.
  Követtem Őt. Lógtam az óráimról, de akkor is követtem őt. Oké mikor bement a lány wc-be, oda azért nem mentem be. volt egy pillanat mikor meglátott de én csak rávigyorogtam. Mikor találkozott a tekintetünk, biztos eszébe jutott, hogy három nappal ezelőtt majdnem lekaptam. Ha nem fordítja el a fejét, megcsókolom.


  Sophie Peazer szemszöge:


  Mikor másnap felébredtem, arra gondoltam, hogy ez egy rossz álom volt. Én nem engedtem be Harry Stylest a szobámba, és nem engedtem neki, hogy majdnem megcsókoljon. És olyan felhőtlenül viselkedtem vele, ahogyan nem szabadott volna. Én kedves és bájos vagyok, míg ő egy bunkó kretén. Nagyon különbözünk. Ma egész nap éreztem a tekintetét magamon. Csak hitegettem magam, hogy nem fog ide jönni hozzám. 
  Elhatároztam, hogy semmi sem fogja romba dönteni a mai napomat, még Harry Styles sem. Péntek van, ma van az első alkalom, hogy haza mehetek és még egy munka meghallgatásra is megyek. Viszont ekkor jöttem rá, hogy ma két emelt szintű történelmem lesz. Óriási. A 189-es terembe belépve láttam, hogy Zayn a fejét fogva nyöszörög. 
- Hello Colombus! - vigyorogtam rá.
- He?
- Colombus, tudod aki felfedezte Amerikát!
- Ezt honnan tudod?
- Az egyik tudományos csatornán mennek ilyen műsorok. A múltkori adás Colombusról szólt.
- Te ezeket nézed? - kérdezi.
- Nem, isten ments! A Nevelő apám nézi, imádja az ilyeneket.
- Hallottál a Szülők - Nevelők báljáról? - kérdezi, terelve a töriről a témát.
- Igen. Bár sose voltam még ilyen eseményen. - vallom be.
- Sose voltál még ilyen helyen?
- Aham. Nem volt pénzünk csinos ruhákra és nyak kitörős cipőkre. Lényegében még az áramot sem tudtuk kifizetni.
- De csak voltál akkor, valamilyen eseményen?!
- Zayn, barátaim se voltak. - zártam le a témát.
  A szenvedő csevejünket a mogorva tanár, Mr. Jankies zavarta meg. Durván lecsapta a naplót, és hangos beszédbe kezdett.
- Nos, amint látom mindenkinek van párja...
- Bocs Mr. de én szingli vagyok!
- Panaszkodj anyucinak, kisfiam! Viszont ha valaki még egyszer félbeszakít azonnal lefeleltetem! És kettesnél jobb jegyre ne számítson!
  Izzadt a tenyerem, és kezdtem megijedni a tanártól. Zayn rám sandított, én pedig biztatóan mosolyra húztam a számat. Ami inkább egy vicsorgás volt.
- Minden pár, az első félévben együtt fog dolgozni egy szak dolgozaton. Kiscsibéim ez itt az egyetem! És én nem fogok szarozni, mert év eleje van és most dobtak ki a gimiből! 
- Peazer, Malik! Második világháború!
 Kelletlenül felnyögtem.
- Az év számot tudom! - lelkesedett Zayn.
- Tényleg?
- Jah, a második világháború 1848-ban volt.
- Zayn! fogd be!
  A második történelem óránk után, én és Zayn hagytuk el elsőnek a termet. felszabadult érzés szökött a mellkasomba, végre mehetek haza. Sietősen hagytuk el a folyosót, és mikor ki akartam lépni, nekimentem valakinek. Hófehér inget, és szürke öltöny nadrágot viselt, a szemeit egy pilóta fazonú napszemüveg takarta. A kisugárzása, markáns volt, és félelmet keltő. Ha egy meleg kéz nem tapad a derekamra, hátradőlök, elvesztve az egyensúlyom.
- Sajnálom!
- Semmi baj! Én nem figyeltem. - nevet zavartan.
- Én sem figyeltem. - suttogom.
- Uram, Üdvözlöm! - vágta haptákba magát a mögöttem álló fekete hajú fiú.
- Zayn, hol van a fiam?
  Figyelmen kívül hagyja a mondandóm és inkább Zaynre fokuszál. Arrébb lépek és próbálok nem hallgatózni. A magas férfi, és Zayn baráti módon csevegnek, de még így sem hallom kiről. Ki lehet a fia? Mikor épp feladnám, hogy ott ácsorgok, mint egy lassú kis csiga, inkább elindulok.
- Hé kislány!
- Igen? - fordulok hátra.
- Még be se mutatkoztam! - szól hozzám a magas férfi.
- Sophie Paezer vagyok! - előbb mutatkozom be mint a magas férfi, de közben rám mosolyog.
  Leveszi a napszemüvegét, és felém nyújtja a jobbját. Mikor az arcára téved a tekintetem, csak akkor veszem észre smaragd árnyalatú szemeit. Harry Styles szemeire emlékeztettek.
- Simon Styles! - rázza meg a kezemet.
- Mi a franc folyik itt? - dörren egy mély hang.