7. fejezet

  Hetedik fejezet!
  Jó olvasást!                    

  Sophie Peazer szemszöge:


- "A múltat ell kell felejtenünk" idézem Jane Austin, szavait. A mai modern nyelven mit érthetünk ez alatt a pár szó alatt?
  Kedd délután utolsó órámon ültem, és próbáltam nem szívbajt kapni, attól, hogy Harry Stylesnak és nekem közös az irodalmunk. Mrs. Kurt, a hetvenes éveiben járó irodalom tanár, épp a kedvenc Jane Austin idézeteivel zaklatott minket. Bárcsak tudná, hogy a legtöbb diák hízelgésből van az óráján. A fia elég nagy hírnévnek örvend a King's College-ben.  Főleg azokkal a kék szemeivel.
- Semmit! - feleli a kócos - Akkoriban a nők hülyék voltak nem tudták miket mondanak. - nevetett.
- Szóval pont olyan hülyék mint te? - vonom kérdőre.
  Az osztály fele elneveti magát, én pedig diadalittas mosolyra húzom ajkaim. Úgy érzem Harry Styles nem tudja mit fog kapni tőlem, amiért azt várja, hogy széttegyem neki a lábam. Rosszul hitte, nagyon rosszul mikor azt gondolt, hogy egy céda vagyok.
- Miss Peazer! Ha így elemében van, kérem mondja el Ön mit gondol.
- Amondó vagyok, hogy ha el akarjuk felejteni a multat akkor tegyünk. De ne magunk hibájára. Igen vannak dolgok, ami el kell felejtenünk, és jobb is ha elfelejtjük.
- Mondjon egy példát is! - szólít fel.
- Például egy kínos hétfő reggeli kávézást. - nem gondolkodom  mielőtt kimondanám a szavakat.
  Nem érzek bűntudatot, amiért ezt mondtam. El akarom felejteni. Főleg azt az  "igen, én is meg akarlak dugni"  részt.  A kócós zöld szemű mögöttem felhorrkan, és merem remélni, hogy nem dühében. Mindenki engem vizslat. De leginkább az Ő tekintetét érzem a hátamba mélyedni.
- Köszönöm Miss Peazer! - kedvesen mosolyog, míg én egyre zavartabb leszek.
- Szép volt! - súgja a mellettem ülő punk lány.
  Csak kedvesen vissza mosolygok, és inkább kitekintek a tomboló viharra. Érzem, ahogyan a tolla hegye belenyomódik a lapockám alá. De nem foglalkozom vele, ezért szorosabban húzom magam alá a széket.
- A házi feladatotok, az legyen, hogy... Áhá, megvan! Írjátok le a kedvenc verseteket.
- Ne már! Nem tudok könyvet olvasni! - nyavajogtak többen is.
- Lehet az könyvből vagy esetleg filmből is.


  A kollágiumra néző főbejárat küszöbén álldogálltam, arra várva, hogy egyszer vége lesz a zuhogó esőnek. Mellettem a diákok, esernyővel a kezükben kirohantak, hogy minél előbb melegebb helyre jussanak. Néztem őket, és arra gondoltam, mikor a zuhogó esőben futottam haza, hisz nem volt esernyőm. Még tisztán emlékszem Eleanor megrovó szavaira.
  Kacajok csapták meg a fülemet. Cipők hangos kopogása, gunyos nevetésekkel megfűszerezve. Valahogy éreztem, tudtam, hogy az a magas szőke hajú lány, Caroline, lehet az, a melírozott hajú barátnőivel.
- Azt hiszed érdekled? - szólal fel mögöttem.
- Tessék? - fordulok meg.
- Harry. Azt hiszed érdekli egy ilyen kis senki?
- Sose fogod Őt érdekelni! - mondták szinte kórusba a melírozott hajú két lány.
- Nem is szeretném Őt érdekelni!
  Nem értettem miért vágok vissza. Tényleg nem akarom azt, hogy Harry foglalkozzon velem. De az évek során már rengeteg ember mondta nekem, hogy nem érek semmit. És azt hiszem, többé már nem viselem el. Mielőtt bármit is mondhattam volna, Caroline megszólalt.
- Drágám, tenni fogok azért, hogy ne is érdekeld Őt! - nevetett ördögien.
  Szólásra nyitottam a számat, de a vállaimnál fogva kijebb lökött. Nem tudtam megtartani az egyensúlym, mikor egy erősebbet taszított rajtam. A több éve használt kopott, és több helyen szakadt fehér, de már mocskos converse cípőm talpa félre csúszott, ezzel kifordítva a bokámat. Egy kis sikolyt hallattam, mikor hátra felé dőltem.  Combjaim, a vádlijaim, és a fenekem, erősen zuhant neki a mély pocsolyának. Meg borzongtam a hideg, sáros pocsolya vizében, de nem tudtam ellenkezni. könnyek gyűltek a szemeimbe. Akkor ott a sárban ülve, jöttem rá, sosem fogok megfelelni.  Mindig mindenki bántani fog.
   A fejem spirálban dőlt hátra, vele együtt pedig a hátam is. A hideg víz, most megnyugtatott. Nem éreztem, hogy fel kell álljak.
- Sophie! - sikította valaki.
  A szégyentől, a megaláztatástól, nem tudtam kivenni ke lehet az.
- Oh kicsi, Sophie. Valaki!!!! Segítsen!
  Túl hangosan, kiáltott, de nem vártam az, hogy valaki jön és segít. A pilláimon keresztül, még láttam a bozontos szénakazlat, és a lopott smaragdokat a szemeiben. Forró karjait körém fonta, majd magához húzva felemelt.
- Itt vagyok! Itt vagyok! - susogott - Most már itt vagyok, Baby.
- Haza akarok menni. - motyogtam.
- Most nem lehet. - nyomott csókot a nyakamra.
  Fejemet a vállára hajtottam. Próbáltam lehunyni a szemeimet, de éreztem, magamon égető tekintetét. Ujjai a derekamba mélyedtek, ahogyan közelebb vont magához. Nem tudtam merre visz, de jól éreztem magam vele. Még ha a hétfőnk kicsit kellemetlenül is telt.
- Na gyere! - nyitott be egy ajtón.
- Hol vagyunk?
- A szobámba vagy. Levesszük ezeket a piszkos holmikat, oké? - éreztem hogy ez egy kijelentés.
  Levette rólam a kék kardigánom, a nyakkendőm. Mikor a sáros cipőmmel, a kuka felé tartott, utána kaptam.
- Mit művelsz? - kiáltottam utána.
- Kidobom. - mondta hanyagul.
- Nem dobhatod ki! - veszem ki a kezéből.
- Nem mind egy, ennek már úgyis annyi.
- Igen, a te számodra lehet. De nekem nincs másik cipőm!
  A lepcses szám megint rosszul időzít, ahogyan az elmúlt 48 órában, már megszokhattam. A cipőmmel együtt vissza indulok az ágy felé. Lerakom magam mellé. Oké el ismerem kicsit megkopott de még használható.
- Várj! Mi az, hogy nincs másik cipőd?  Mindenkinek van másik cipője!
- Hah, a kis gazdag ficsúr felfogása. Jézusom Harry, örülök, hogy ételre van pénzem, nem hogy még  új cipőkre! - fakadok ki, nagyon is jogosan.
- Oh. - hajtja le a fejét.
  Te Jó Ég! El ne kezdjen itt engem sajnálni. Nincs nekem szükségem rá.
- Nos úgy érzem én most megyek. - mondtam.
- Nem mehetsz ki ilyen vizesen! Had adjak egy tiszta ruhát!
  Hatalmas tenyere az ázott felsőm alá csúszott. Melegsége égette a bőrömet, de nem húzódtam el. Csak azután míg rá nem jöttem, hol is van a keze.
- Vedd le rólam a perverz kezed! Te hülye majom!