15. fejezet

Következő rész!!
Jó olvasást!!        

Sophie Peazer szemszöge:

 Nem tudtam mitől rettegek. Attól, hogy kilakoltatnak abból a házból, ahol élük, vagy Harry Stylestől. A magas kócos, szép szemű fiútól. Aztán eldöntöttem. Harry nem annyira fontos mint a családom. Még semmi komoly nem fűz hozzá, hogy nehéz legyen nemet mondanom.
  Furcsa érzés volt lemondani, arról, amit éreztem iránta. De a magam védelmében, és annak érdekében, hogy ne szenvedjek.... A családomat választottam.
- Biztos vagy benne? - kérdezte Zayn.
- Igen! Ezer százalék! - nyeltem nagyot.
  Perrie és Zayn a kollégiumi szobánkban, az ágyamon ültek kézen fogva, míg próbáltak rajtam segíteni. Perrie megértően simogatta a vállaimat, míg Zayn kínosan érezte magát, amiért látott egy csajos hisztit. Sajnáltam, hisz Harry legjobb barátja, és én pedig épp miatta bőgök, mint egy kisegér.
- Szívem nem kell ezt tenned! - lép mellém Perrie.
- Ha megveszik a házat, így se-úgyse maradnánk itt. - felelem.
- De akkor sem kellene.... Hisz lehetne valami komoly is köztetek.
- Igen persze.... A jóképű fiú, és a hajléktalan, csóró lány. Igazad van Pezz, ez az álmom.
  Perrie szúrós tekintetétől, a torkomban lévő gombóc, lassan megfojtott. Fulladozva nyeltem, és próbáltam elkerülni egy újabb síró görcsöt. Hátra vetettem magam az ágyon, szánalmas voltam. Sose sírtam egy fiú miatt se, gyengéd érzésekkel a szívemben. ÉS nagyra nőtt kolibrikkel a hasamban.
  Eleanor, és Louis buzgón keresik az új lak helyünket, bár nem sokra mentek. Danielle, négy nap után kihúzta belőlünk, hogy mi történ. Fel is ajánlotta, hogy vesz nekünk egy lakást. Undorítónak éreztem volna magam, ha elfogadom az ajánlatát.
- Mikor akarsz beszélni vele? - morogja Zayn.
- Azt hiszem most, vagy később. - motyogom.
- Bocs, Kicsi! - néz rám nagy szemeivel - Igaz hogy Hazz a legjobb haverom, de most téged támogatlak. Ő nem hozzád való.....
- Tudom! - öleltem magamhoz - Eleve nem kellett volna belegabalyodnom Harrybe.
- Talán igen, talán nem. - ölelt vissza.
  Volt már valaha, olyan érzésed, hogyha el akarsz taszítani magadtól valakit, az olyan nehéz, mintha elveszítenéd a gyerek kori legjobb játékodat. Nekem ne volt ilyen érzésem, sose volt legjobb gyerek kori játékom, és soha nem kerültem ilyen közel egy fiúhoz sem. Talán megfogta egyvalaki a kezemet, de nem csókolt meg úgy, mint Harry tette.
  Leadtam a kémia órámat, ahol közösen voltunk egy párba a kócossal. A tanár megértően  beszélt velem, nem haragudott meg.
  Épp az iskolai nyílt napra készülődött az iskola, én pedig önkéntesként jelentkeztem segítségnek. Lampionokat és girlandokat kellett a hatalmas színpadra kitekergetnem. Nagyon élveztem a dekorálást. Viszont  hátamba nyilalló fájdalmas pillantás, mélyen legbelül szorongat ott. Caroline és a szőke hajú lány, aki találkozgat ott Harryvel, épp a létra mellett nem mesze álltak, ahol én dekoráltam. Hangosan kuncogtak, és felém pillantgatva, kinevettek.
  Rossz érzéssel fogott el. Tudtam, nem szép dolgokat mondanak rólam. Kritizálnak, amiért, nos azt hiszem Harryért. Ez nagyon rosszul esett. Igaz sose akartam két ilyen felszínes lánnyal összebarátkozni, de azt se akartam, hogy rajtam pusmogjanak.
- Kellenek még szalagok? - kérdezte Andy.
- Nem. - mosolygok rá.
  Andy nagyon kedves fiú. Kicsit kellemetlen helyzetekbe taszít, amióta ismerem, de igazán szimpatikus. Kicsit hosszabb tarkóig érő haja volt, amit hátra fésült. Barna szemeivel olyan kellemetlenül tudott nézni, hogy azt hittem, megfordulok és elmegyek. Bár sosem tudott úgy zavarba hozni, mint a kócos.
  Lemásztam a létráról, majd Andyhez léptem. Zavartan pislogott párat, én pedig tudtam, hogy mondani akar valamit.
- Találkoznánk valamikor?
- Velem akarsz találkozni? - kérdezek vissza.
- Ja. Jó fej csaj vagy! - köszi, mindig erre a dumára vágytam.
- Meddig szeretnél még ott lenni? - dörren rám Perrie.
- Oh, Szia! - nevetek zavartan.
- Itt van.
- Ki? - kérdezem.
- A bátyám! - morogja.
- Oh, Látom! - felelem kelletlenül.
- Beszélsz vele?
- Igen! - felelem dacosan.
- Akkor hajrá!
  Nagy levegőt vettem, lenyeltem a gombócot a torkomban, de jött helyette egy másik. Harry dacosan mélyesztette a szemeit, az enyéimbe. Fél úton megálltam, vissza akartam fordulni, de nem akartam ámítani magamat.
- Hello! - húzta fél mosolyra ajkait.
- Beszélnünk kell! - dörrenek rá.
- Baj van?
- Nem akarok többet veled találkozni. - szögezem le.
- Mi van? - döbben meg.
- Jól hallottad. Nem szeretném, ha több időt töltenénk együtt.
  Sírni fogok. Mér néz ilyen aranyosan?
- Mi a fasz történt, hogy ilyen vagy?! - dörrent rám.
  Elég hangosan dörrent rám, ahhoz, hogy mindenki ránk figyeljen. Nagy kezeivel megragadta a vállaimat, és az arcomba hajolt. Forró lehelete égette a bőrömet.
- Mi a bajod, Sophie?
- Semmi. Csak nekünk ez nem menne!
- Mi nem menne?
- Nem vagyunk egy kasztba. Sose illenénk össze. - motyogom.
- És ez ki a faszt érdekel? Leszarom! - nevet cinikusan.
- Harry, én már döntöttem. - simítom kezem, kissé borostás arcára.
- Ne tedd ezt. - könyörög.
- Sajnálom.
- Szeretek veled lenni! - súgja - Kérlek ne tedd ezt!
- Már döntöttem. - vágom hozzá kegyetlenül.
  Láttam a szemeiben a keserűséget. Olyan érzelmek felvillanását, a miről, ne tudtam, hogy Ő benne is megvannak. Lassan felpipiskedtem hozzá, ajkaimat csak egy pillanatig nyomtam  az övéinek, majd elléptem tőle.
  Inkább futottam, jó messzire. Sós könnyeim utat törtek maguknak. Lefolytak az arcomon, le a föld felé. Még hallottam a dacosan törtető léptei, a hangját, ahogyan utánam kiállt. Nem reagáltam. Még hallottam Perrie esdeklő szavait, amivel visszatartotta.
   A kollégiumi épület előtt belefutottam, Mr. Paynebe. Liam Payne az iskola pszichológusa volt. Mindig kedves mosollyal az arcán nézett rám. Azt hiszem ezt a mosolyt sose fogja tudni levakarni magáról.
- Áh, Miss Peazer!
- Üdv! - szipogom.
- Minden rendben?
- Igen, izé, nem. - makogom.
- Igyon meg velem egy kávét, és elmesélheti!
  Meleg kezét a vállamra teszi, és visszafelé kezd taszítani. Abba a kávézóba sétálunk, ahol Harryvel voltam. Negyed órája ülhettünk a kávézóban, Mr. Payne beszélt hozzám de nem hallottam, a szemeimmel a már kint tomboló esőt figyeltem. Érdekes látványt nyújtott.
- Minden rendben van?
- Olyan bonyolult kamasznak lenni.
- Nos, én is voltam kamasz.
- Kétlem, hogy olyan helyzetbe  került mint én. - gúnyolódtam.
- Elhagytam a legfontosabb dolgot az életemben. Kamaszként ez is megrázó, és bonyolult.
- Pszichológus vagyok, az a dolgom hogy meghallgassalak.
- Nem szeretnék beszélni róla.
- Szerintem meg igen. Különben nem sírnál.
- Miért ilyen kedves?
- Nos, én...
- Csak azt nem mondja mert pszichológus.
- Közhely lenne.
  Könnyedén próbált feloldani, de nem tudta elfeledtetni Harry zöldesen csillogó bánatos szemeit. Göndörödő haját, ami kesze-kuszán állt a fején. Duzzadt ajkait, amik mindig furán csücsörítve voltak. Magas alakja ahogyan fölém magasodott, és most rögtön ki kell vernem a fejemből.
- Liam? - kiáltotta valaki.
- Danielle? - ijedt meg Mr. Payne.
  Kíváncsian hátra döntöttem a fejemet, szemeim kitágultak, mikor megláttam Daniellet, az anyámat. A két felnőtt valószínűleg észre sem vettek. Egymást bámulták, még én értetlen kedve néztem őket. Mr. Payne felállt, míg Danielle, az asztalunkhoz sétált. Csöndben álltunk, min kisgyerekek a fagyis kocsinál, elképedve néztük a másikat. Mármint a két felnőtt egymást. Gondolom Ők lehetnek a gyerekek, én meg a fagyis néni, bajusszal a szám sarkában.
- Ismeritek egymást? - kérdezem.
- Igen. - nyöszörgik egyszerre.
- Pazar!  - nevetek kínosan. - Ennél rosszabb nem is lehetne.
  Kár volt elszólnom magam. A kávézó ajtaja kinyílt, és beléptek a Nevelő szüleim.  Mind a ketten felénk tartottak, de a megérzésem szerint bár ne tették volna. Mikor észrevették a hármasunk egyetlen férfi tagját, megdermedtek, mint néma ember a közönség előtt. Eleanor kiejtette e kezéből a táskát, sovány ujjait pedig az ajkához kapta. Louis, arcát, nos azt hiszem nehezen tudnám elmondani. Meglepődöttség, kétségbe esés, és harag gyúlt a szemeiben.
- Te? - nézett Mr. Paynre.
- Én vagyok  az Lou! - nevetve túrt bele a hajába.
- Csak én nem tudom mi folyik itt? - csattanok hevesen.
- Sophie, mi lenne ha most haza mennél, a kollégiumot lassan bezárják. - nézett rám Mr. Payne.
- Joga van itt lenni! - szól közbe Eleanor.
- Miért?
- Liam.... Sophie a lányod! - suttogja Danielle.
  Levegőt is elfelejtettem venni. Megdöbbentett, egy órája ültem az apámmal szemben, és nem tudtam óla. Azt hittem, a meglepetéseimnek már vége, köszi nem kell ennyi!!
  A családi dráma show 2. felvonása, elkezdődött. A címe pedig: Megjött apucii!!