12. fejezet

   Tizenkettedik fejezet!
   Jó olvasást!

    Sophie Peazer szemszöge:


    Nem emlékeztem arra, hogy valaha is így aludtam volna. Ilyen kényelmetlenül. Harry a nagy kócos fejét a nyakamba fúrva morgott, mint egy kiskutya. Nagy testét rajtam pihentette, széles mellkasa összenyomta az én mellkasomat. Forró lehelete égette a bőrömet, ahogyan ki fújta a levegőt. Ujjaival a fejem fölé szegezte a csuklómat, míg a másik keze, a bordáimra tapadt.
   A szabad kezemmel beletúrtam hosszú kócos hajába, próbáltam elhúzni magamtól, de az lett a következménye, hogy szorosabban nyomult rám. Ujjaim végig követték a nyakét, majd a csupasz hátát, kezdtem cirógatni.
- Ideje felkelni! - súgtam.
- Mhhm. - morgott.
- Gyerünk Harry! Megfulladok! - nevettem.
- Mhhm.
  Csak egy picit emelkedett el tőlem, így már nem a teljes súlya nehezedett rám. Ajkai puhán érintették a bőrömet, a hümmögésén kívül innen tudtam, hogy ébren van. kezemet megint felvezettem a hajába, hogy beletúrjak, és élvezzem, ahogyan a kis kunkori tincsek kicsúsznak az ujjaim közül.
- Szeretem ha játszanak a hajammal. - dörmög.
  Oh Istenem, az a hang. Olyan mély, rekedtesen csengett a fülemben, mint egy ezeréves hangfal.
- Lassan befonhatod.
- Nem tudok fonni!
  Csillogó szemekkel felemelte a fejét, jobban szétfeszítette a lábaimat, hogy még közelebb legyen hozzám. Hátra döntött fejjel, sóhajtottam, mikor kemény ágyékát nekem nyomta. Ajkai, melyek duzzadtak voltak, most egyre közelebb kerültek hozzám. Mosolyogtam, amint orrát az enyémhez dörgölte. De mielőtt megcsókolt, megszólalt.
- El szeretnélek vinni egy randira.
- Randira?
- Aha.... Beülhetnénk kávézni! - nézett rám kacéran.
- Ha megint a szűz vagy, dumádat adod elő, nem megyek veled sehova.
- Már tudom, hogy szűz vagy! - von vállat - De van más dumám is!
  Felnevetek a gyermekes lelkesedésén, de mielőtt válaszolhatnék, megcsókol. Végre. Minden gondolat, nagy ívben elkerüli a fejemet. Nem tudok semmire sem gondolni, csak arra, hogy rajtam fekszik. És csókol. Legszívesebben addig akarnám, hogy csókoljon, míg el nem felejtek mindent. Csak Őt nem.
- Mit akarsz csinálni most?
- Az előbb még randira hívtál. - húzom meg a haját.
- Nem nem velem! - tiltakozik - Daniellel?
- Nos, Ő az anyám. Amióta az eszemet tudom, kíváncsi vagyok rá. Most, hogy itt van, nem akarom, hogy megint lelépjen. - sütöm le a szememet.
- Én itt leszek! - csókol meg.
- Várj! - tolom el magamtól.
- Mi van?
- Az apád és Danielle, összeházasodnak nem?
- Öhm jah.
- Lényegében testvérek leszünk. Nem kéne csókolóznunk!
  Tenyereimet rátapasztom a mellkasára, és eltolom magamtól. Megdermedt arca, vicces látványt nyújt. Csak néz rám, és próbálja kivenni belőlem, hogy csak viccelek.
- Szerinted ez gondot okoz nekem?
- Nekem igen.
- Oh, kérlek, Sophie! Ne nevettess!
- Nem nevettetni akarlak. Komolyan gondoltam.
- Nem vagyunk vérrokonok. Mit számít ez?
- Ha nem is a rokonság miatt, de vannak és lesznek más okok is amiért nem menne. - mondom.
- Te most kicseszettül szórakozol velem? - rivall rám.
- Nem szórakozom! - simítom tenyeremet az arcára.
- Akkor meg mi van?
- Te ezt nem érted, Harry!
- Nem vagyok gyengeelméjű hogy ne tudnám felfogni! - nevet a képembe.
- Hallani akarod? -vágom neki gúnyosan - Hát rendben. Belefáradtam. Fogalmad sincs róla, mennyiszer, de mennyiszer röhögtek a képembe, mikor el hitették velem, hogy a barátaim akarnak lenni. Aztán mégsem. Belefáradtam, hogy elviseljem a megaláztatást, hogy sosem lehetek olyan mint Ők. Nincs pénzem, nincs szép ruhám! Épp, hogy van pénzem! És azt hiszem belefáradtam, abba, hogy egyedül maradjak. Egyedül azokkal az érzésekkel, amiket tönkretettek.
- Sophie!
- Nem! Ne! Nem akarom, hogy megbánts.
- Sose tennék ilyet.
- De, megfogod tenni. Nem veszed majd észre de meg fogod tenni.
- Mit akarsz ezzel mondani?
  Megráztam a fejemet, hogy sajnálom. De olyan értetlenül reménnyel teli szemekkel nézett rám. Lenyeltem a gombócot a torkomban, de jött helyette egy másik. Forró könnyek lebegtek a szemem alatt, és nem akartam őket szabadjára engedni. De azzal, hogy sírtam, csak nehezebbé tette, azt, hogy elengedjem Őt.
- Azt, hogy jobb ha most elmész. És nem keresel többször.
- Viccelsz ugye?
 Nem legesen rázom a fejemet.
- Ezt akarod? - bólintok - Rendben. De csak, hogy tudd, nem adom fel. Be fogom bizonyítani, hogy nem foglak megbántani, mint az a többi gyökér.
- Harry!
- Nem hagyom, érted! Kellesz nekem. És nem csak arra, hogy megbántsalak.
  Ajkait durván nyomta nekem. Még mielőtt elhúzódhattam volna, nyelve becsúszott a számba, és forróbban csókolt mint eddig. Kezei az arcomra siklottak, mikor el akartam húzódni. Szorosan ölelt magához, és csak csókolt.
- Most elmegyek! - mondta - De ha kell itt fogok feküdni az ajtótok előtt még azt nem mondod, elég lesz!
  Még egy csókot lehelt az ajkaimra. Dühösen felrángatta a magára az öltönyét. Kicsapta maga előtt az ajtómat, pillanatokkal később a bejárati ajtó csapódott be mögötte. Hátra dőltem az ágyban, a fejemre húztam a takarót. És abban a pillanatban, nem találtam helyesnek, hogy üres mellettem az ágy.
- Kicsim mi történt? - simul egy két az arcomra.
  Könnyes szemekkel felnézek a Nevelő anyámra. Megrázom a fejemet, és inkább hozzá bújok. Azt hiszem a kiabálásunkat még Ők is hallották, főleg a bejárati ajtó csapódását. Szorosan fonja körém a karjait, és csitítgat. Nem igazán sokra megy vele, de próbálok megnyugodni.
- Mit mondtál neki?
- Azt, hogy nem akarom, hogy megbántson.
- Oh, Kicsim!
- Sokkal jobb lesz így. sose illettünk volna össze. Egyébként se kedvelnek a barátai.
- Nem a barátainak kell kedvelnie téged, hanem neki. És ahogy láttam, nagyon is kedvel.
- Jobb lesz így. Már elsőre sem szabadott volna, ennyire megkedvelnem Őt. Hiba volt.
- Semmi hiba nincs benne, ha kedvelitek egymást. - csókol homlokon.
- Danielle ma át akar jönni. Látni szeretne.
- Nem lehetne, hogy este jöjjön. Nem akarok így találkozni vele.
- Mikor Harry lelépett felhívtam. Ide tart.
- Mi? - kiáltom.
- Kicsim, ő tud neked segíteni. Számtalanszor volt ilyen helyzetben.
  Feladtam a harcot azzal, hogy az anyám és én egy csendes kis kávézóban üldögélve megismerjük egymást. Eleanor kiment a szobámból, én pedig magamra maradtam. Bárcsak mielőtt össze vesztünk volna Harryvel, addig csókolt volna, míg el nem felejtek mindent. Így most nem sírnék miatta.
  Danielle, az anyám úgy tíz perc múlva megérkezett. Hallottam a kétségbeesett hangját, hogy nem fogok örülni neki. Oh, ha tudná én mennyire félek vele találkozni. Hallottam a lépteit, majd az ajtóm nyikorgását.
- Sophie? - szólt hozzám halkan.
- Szia! - suttogom zavartan.
- Fogalmam sincs mit kellene mondanom. - nevet zavartan.
  Lepakolja a holmiját leveszi a cipőjét, és felém indul. Könnyed léptei vannak. Nem is hallom ahogyan ide r hozzám. A haja nagy hullámos fészekben öleli körbe az arcát. Szemei olyan barnák, és csillogóak, mint egy fényes ékkő. Ajkain halvány kis mosoly játszik.
- Szabad? - emeli fel a takarómat.
- Mhm. - bólogatok.
  Befekszik mellém, kicsit közelebb mint kellene, de még így se érzem magam zavarba. Jó érzéssel tölt el, hogy mellettem van. Annyi év után. Csak nézek rá, mikor magához ölel, és elmondja mennyire vágyott erre. Elmondja azt is, hogy nagyon büszke rám, hogy a King's College tanulója vagyok.
- Húsz éven keresztül, csak egy fényképem volt rólad. És most itt vagy, és nem tudom mit kellene mondanom.
- Kezdhetnénk azzal, hogy elmeséled miért könnyes az arcod.
- É-én.... - dadogok.
- Nem akarlak kötelezni semmire. Csak szeretnék egy kicsit az anya szerepében lenni. Szeretnék részese lenni az életednek. Persze csak ha akarod.
- Az anyám vagy! - ölelem meg.
  Kicsit megdermed, de vissza ölel. Nyugtató ölelése van.
- Harry. - mondom.
- Annyit tudok, hogy oda van érted. - nevet.
- Elküldtem.
-Auch!
- Nem, nem tudom miért! Akkor helyesnek tűnt. - nevettek akadozva.
- Talán abban a pillanatban helyesnek is tűnt. Megbántad azt, hogy elküldted?
- Talán.
- Nos akkor! Miért küldted el?
- Ostoba okokat hoztam fel. Aminek van igazsága, hisz nem akarok megint nevetség tárgya lenni.
- Ez nem ok arra, hogy elküld! - simítja a fülem mögé a hajamat.
- Megijedtem. Megijedtem attól, hogy túl komoly lesz az amit iránta kezdek érezni. És ez megrémít. Sosem éreztem még ilyet.
- Szerelmesnek lenni, nem bűn, Sophie!
- Nem szeretem Őt.
- Le merem fogadni, hogy igen. s azt is, hogy Ő előbb szeretett beléd mint te Ő belé.
- Nem szeretem Őt!!
- Most még ezt mondod. Ilyenkor mindenki ezt mondja.
  Fogalmam sincs mennyit, és hány órát beszéltünk. De egyre jobban lettünk felszabadultak. Ő mesélt Harryről, Liamről, az apámról. Az életéről, hogy mennyire nem akarta, hogy így alakuljon minden. Este felé ment el, de megbeszéltünk egy délutáni kávézást, és azt is, hogy segít munkát szerezni. Mar van is egy ötlete, de nem árult el semmit.
  Késő este, elég nagy vihar tombolt. Mióta Angliában vagyunk, nem volt ilyen idő. Már épp azon rágódom, hogy mikor alszok el, mikor apró kopogtatásokat hallok. Felállok kinézek az ablakomon. Megdörzsölöm a szemeimet, hogy biztosra menjek abban, amit látok. Pislogások hada után, sem tűnik el onnan.
  Harry áll a házunk előtt, kezében egy virággal. És nem igazán zavartatja magát, abban, hogy zuhog az eső.