10. fejezet

 Megérkezett a tizedik fejezet!
 Jó olvasást!                    

 Sophie Peazer szemszöge:


   Hagyjam leengedve, vagy kössem fel? 
A fekete báli ruhámban, illegettem magam, a bérelt házunk, csöpp kis fürdőjében. Az egész alakos tükör, előtt állva, kétségbe vontam magam, hogy bele illenék e, oda. Abba bálba, a méregdrága ruhákba bujtatott bábok közé.
 Ilyenkor az eszembe villant a, csók maratonom.  Mikor az ajkaimat figyeltem, valahogy mindig olyan duzzadtnak, és rózsaszínnek láttam őket. Az arcom ki volt pirulva, ez még a festékem alatt is látszott. A Nevelő anyám szerint, csillognak a szemeim, és boldogabb a hangom. Szerintem hazudik. Semmit se változik az ember, negyed óra csókolózás után.
- Szeretem, ha le van engedve a hajad. Kicsi korodban, imádtad, ha piszkáltuk.
- Tényleg?
  Louis, tök lazán álldogált, az ajtó keret szélének dőlve. Öltönye felnőttesen feszült rá, mégis a piros nyakkendője kicsit lezserebb és, és fiatalabbá tette. Pedig elég öreg.
- Baszki! Mintha Daniellet látnám.
- Mennyire vagyok olyan, mint a vér szerinti anyám?
- Ezt Eleanortól kellene, kérdezned. Anyád,és Ő, még pisilni is kézen fogva mentek. Bahr, fura lányos szokás.
- Eleanor nem sokat mond el róla. - felelem feszülten.
- Neki volt a legnehezebb, hogy elment.
- Neked az volt?
- Egy hülye kamasz voltam. Buliztam, minden időmet Eleanorral töltöttem. Aztán anyád lelépett, mi meg ott álltunk egy két hónapos csecsemővel a kezünkben.
  Sose ismertem az anyámat. Louis, és Eleanor, amióta az eszemet tudom, azt mondják olyan vagyok mint Ő, apámra nem is hasonlítok.
  Mielőtt elléptem volna az egész alakos tükör elől, még egyszer végig néztem magamon. Be kell valljam, visszavonhatatlanul beleszerettem a rajtam pihenő báli ruhába. Eleanor kitett magáért. A hajamat szétterítettem a hátamon, és hagytam, hogy pár tincs a mellkasomra zuhanyon.
- Indulhatunk! - néztem várakozás teljesen a nevelő szüleimre.
- El sírom magam. Kicsim, gyönyörű vagy!
  Eleanor és az érzékenynél is érzékenyebb érzelmei.
- Ne mert akkor én is sírni fogok. - nevettem, pislogva.
- Az a fiú hanyatt fogja dombi magát tőled! - csókol arcon.
- Milyen fiú? Sophie!?
  Kipirult arcal inkább kirobogtam a taxihoz, ami ránk várt. Becsusszantam hátra, és az ablaknak döntöttem a fejem. Tényleg tetszenék Harrynek? Valószínűleg nem, hisz' lesznek nálam csinosabb lányok is. Csillogósabb ruhákban, és gyönyörű sminkel.
   Meglepődtem mikor kiszálltam a King's College főépülete előtt. Máglyák égtek sárgás lánggal, rózsaszirmok hevertek szanaszét a kitaposott utakon. Egyszóval, kitettek magukért a rendezők.
- Oké! - csapta össze a kezét Louis - 15 perc, max 45, körbenézünk táncoltuk, pletykáltok egy kicsit, utána zúzunk haza! Tízkor kezdődik a hoki meccs.
- Louis! - rivalltunk rá.
- Bocs, drágám, férfi vagyok. Kell a hűtött sör, és a hoki meccs.
   Nevetve, megforgattam a fejemet, és inkább elindultam befelé. A Nevelő szüleim, szerelmesen egymásba karoltak, és pusmogtak, hogy ki nyeri a ma esti hoki meccset. Kiskoromban, mikor még jutalomként, fagyit kaptam. És a jutalom is megvesztegetés volt. Louis, mindig két pálcikás jégkrémet adott, ha csöndben maradok, míg Ő hoki meccset néz. Nos igen, ilyenkor esik le az embereknek, hogy az egyetlen Walt Disney mese amit láttam, az is a Susi és a Tekergő volt.
- Tomlinson, és Peazer! - mondtam a meghívott neveket.
- Huszonkettes asztal! És a karkötőtök.
   A felsőbb éves, hidrogén szőke, pircinges lány, egy drágának tűnő gyöngy karkötőt, húzott a csuklómra, amin egy kék masni volt, az egyetem logójával.
- Sophie!
  Perrie, a terem másik végéből kiáltott utánam, mikor észrevétlenné akartam tenni magamat. Csinos ruhát viselt, azt a gyönyörű kéket, melyet megvettünk a boltban. Mh, Harry, hogy festhet abban az öltönyben...
  A kék csodába bújtatott szobatársam, sebes kocogott felé, a nagyon magas magassarkújában. Szőke haja a feje tetejére volt tupírozva, kék szemeit, kegyetlenül szép, és erős fekete smink keretezte, Azt hiszem, most el kell bújnom, egy sötét szobába.
- Nagyon gyönyörű agy! - húzom magamhoz - Zayn hanyatt dobja magát!
- Öt percig dadogott, mire kinyögte, hogy tetszem neki.
   Lányosan nyávogó kacajjal egymás szemébe nézve nevettünk. Azt hiszem Perrie lett a legjobb barátnőm. Karjaival szorosabban vont az ölelésébe, mikor kinevettük magunkat.
- Üdv ismért, Mr. és Mrs. Tomlinson! - nyújtja nekik illedelmesen a jobb kezét.
- Eleanor, és Louis! És egyébként csak idegenek fognak kezet!
  Perrie megilletődve, ölelte vissza lázban égő Nevelő anyám, szeretetre éhes, percekig tartó ölelését. Louis, elkezdte elsütni az értelmetlen poénjait, de örömmel fogadta a szőke ciklont.
- Harry, a 16-os teremben vár téged!
  Ez volt a kis papírgalacsinra írva, amit Perrie a kezembe nyomott, mielőtt elrángatta a Nevelő szüleimet, egy kis puncsért. Remegő lábakkal indultam meg a 16-os terem felé. Utamat, égő gyertyák, és világító lampionok keresztezték, de átlépve őket, csendesen haladtam tovább. Kényszerből kellett csendben lennem. A fejemben zúgó gondolataim hangos hangjait, még a szívem hevesen verő dobogása tudta csak elnyomni. Azt hiszem sose féltem még, kettesben lenni egy emberrel sem, mint most.
- Azt hittem el se jössz!
  Morgó mély hangja, egy haragos kiskutyára emlékeztetett. Mikor beléptem a terembe, senkit se vettem észre. Sötét volt, a halvány fényt ami beszűrődött, azt is csak a kint égő máglyák adták.
- Hát itt vagyok! - feleltem elpirulva.
- Gyönyörű vagy! - lépett elém.
- Nos, te pedig, igen fes vagy. - húzom meg szorosabbra a nyakkendőjét.
  Csábos vigyort int felém, és ajkaival közelebb férkőzik hozzám. Tenyerei, ismerősként, simulnak a testemre. Lehunyt szemekkel bújok a mellkasába, és dorombolni kezdek.
- Istenem! Annyira el akarlak vinni, innen és valami rosszat... Nagyon rosszat tenni veled.
- N-nem mehetünk el! - dadogom.
- Tudom. - sóhajt lemondóan.
- Azt... azt mondtad meg akarod ismerni a Nevelő szüleimet. - kezdek bele fojtott hangon.
- Be akarsz mutatni?
   Meglepődött arcát látva, elszégyelltem magam. Olyan helyzetben találtam magam, amit nem ismerek. Zöld szemeiből, olyan csillogást láttam, mintha, csak kényszeríteném valamire.
- Nem kell ha nem akarod! - szabadkozom.
- Sophie!
- Meg fogják érteni, hogy nem akarsz találkozni velük, hisz semmi olyan nincs köztünk, amiért be kellene mutatom téged, nekik.
- Sophie!
- Igen?
- Szeretnék találkozni velük. - nyom csókot ajkaimra.
- Oh. -nyögöm.
- De előtte táncolj velem.
  Kajaiba vont, és a halkan beszűrődő zene ritmusára táncoltunk. Át a padsorok között, lassan, és romantikusan. Néha ráléptem a lábára, Ő pedig csak szorosabban vont magához. Kezeimet becsúsztattam a zakója alá, és rámarkoltam a fehér ingére. Ajkaink sokszor találkoztak egy gyengéd csókban. Csak táncoltunk. El is feledkeztem arról, hogy mennyire nem illek hozzá. De megcsókolt, és azt is elfelejtettem, hogyan kell megállni a lábaimon.
  Biztatóan vigyorgott rám. Ajkat nekem nyomta, és csókolni kezdett. Ujjai bele túrtak a hajamba, ezzel közelebb vonva magához.  Mézédes csókja elfeledtette velem, hogy mit is teszünk. Mi nem illünk össze, hogy csak úgy random módon csókolgassuk a másikat. De mikor magához von, és csak ölel. Akkor... akkor úgy érzem otthon vagyok.
- Nagyon remegsz. Fázol?
- Nem tudok megállni a lábaimon. - nevetek.
- Miért?
- Remegnek a térdeim mint a kocsonya. - suttogom.
- Csak nem tőlem?
- Egoista majom!
  Kicsúszva karjai közül, a nagyterem felé veszem az irányt, ahonnan a zene érkezik. Harry mellettem jön, és kicsinek érzem magam mellette. Öltönybe bújtatott teste, valami kellemes bizsergést indít el bennem. Az arcáról inkább  nem beszélnék. Felkavaróan dögös.
- Ott vannak.
  Mutatok egy pontra ahol a Nevelő szüleim, állnak, egymásba fonódva, a zene ritmusára billegni. Harry össze kulcsolt az ujjainkat. Meleg bizalmat keltő érintésére, megszorítottam az ujjait. Lassan, már-már kínosan lassan lépkedtünk feléjük. Eleanor észre vett minket, és a szája elé kapta a kezét. Láttam a szemeiben a csillogást, az izgatottságot. Azt hiszem már most sajnálom Harryt. Ne tudja mit vállal mikor meg akarta ismerni a Nevelő anyámat.
- Eleanor már most kedvel. - súgom.
- Engem minden nő kedvel.
- Tényleg? - lököm neki cinikusan.
- Megharaplak! - fenyeget.
   Két pillanat múlva, ami nagyon gyorsan eltelt, oda értünk a Nevelő szüleim kíváncsi tekintete elé. Louis, komoly apás szerepébe bújva furán méricskélte a Kócost, Eleanor pedig, nos ő, alig bírt megállni egy helyben.
- Öhm, azt hiszem... - dadogtam - Be akarom nektek mutatni Őt.
- Louis és Eleanor Tomlinson, a Nevelő szüleim.
- Örvendek! Harry Styles vagyok!
- De göndör a hajad!
- Oh édes, ezt nem szabad!
  Louis még épp időben vonta magához Eleanort, még mielőtt beletúrt volna Harry hajába.
- Uh... Azt hiszem köszönöm. - nevetett zavartan.
- Szóval te lennél, a fiú akiért, a mi Sophienk oda van?
- Nos azt hiszem igen! Én volnék.
- Pontosan mit is akarsz a lányuktól?!
- Számomra kezdetnek megteszi ha elengedik velem egy randira.
  Ujjait ismét az enyémek közé fűzi, és közelebb húz magához. Amit persze készségesen megteszek. Bódító parfümének illata, elfeledteti velem, hogy egy kínos helyzet kellős közepén ácsorgunk.
- Mit szólnál ahhoz, ha előbb én elbeszélgetnék veled!
- Louis! - csattanunk megint egyszerre.
- Rendben. Van egy hangulatos kis kocsma a belvárosban, plazma tv, adják a kosár meccset.
- Hoki rajongó vagyok. - húzza el a száját - De rendben.
   Harry megkönnyebbülten engedi beesni a vállait, és immár felszabadultabban beszél a Nevelő szüleimmel. Percek óta, felszabadultan cseverésztünk. Minden téma szóba jött. Én csak néztem a magas Kócos alakját, ahogyan lazán a hajába túr, és a feje tetejére nyomkodja fel, kis göndörödő fürtjeit. Duzzadt ajkainak mozgása, ahogyan nevetés közben csücsörít. Kedvem lenne most megccókolni Őt.
   Halk zene szólt miközben épp arról beszélgettünk, hogy meghívjuk a Kócost hozzánk vacsorára. Mikor erőteljes kopogást hallottunk a hátunk mögül. Louis döbbenten nézett, míg Eleanor szemei kipattantak. Értetlenkedve fordultam meg, hogy szembe nézzek, az előttünk álló magas nővel. Haja ezernyi hullámokban pihent a feje tetején. Ajkai elnyíltak, szemei pedig először a Nevelő szüleimre, majd rám tapadtak. Szemeiben könnyek gyűltek mikor végig nézett rajtam.
  Harry, az idegen Nő mellé lépett, és készült be mutatni nekünk.
- Nos, uh.. Ő lenne az én nevelő anyám... Da... - hadarta volna de Louis közbevágott.
- Danielle? - súgta Louis.
- Te jó ég! - akadt el Eleanor lélegzete.
  Valahogy nem értettem, hogy mi folyik itt. Nem láttam semmit sem, mert az agyamat ellepte a helyzet súlyossága. És a mérhetetlen nagy igazság. Hisz' észrevettem a hasonlóságot köztem és a Nő között. Az ajkai görbülését, a szemei kecsességét, és kerekségét. Az arca vonalait, amelyek az én arcomon tükröztek vissza. Csak néztük egymást. Csak felmértük azt, hogy látjuk, egymást. Csak kellet egy kis idő míg megismertük egymást.
 Danielle. Danielle Peazer.
- Harry! Kérlek vidd haza Sophiet! - szólt nyugodt hangon Eleanor.
- Nem. - ellenkeztem - Nem akarok!
- Kérlek, kincsem most menj el!
- Ő az? - fordulok a Nevelő szüleim felé.
- Harry, vidd! Kérlek!
  Erős alakja körbe ölelte az enyémet, majd magához húzva haza vitt. Még hátra néztem a döbbent hármasra. De leginkább arra a nőre aki, engem nézett. A szemünk találkozott, igaz homályosan de láttam, hogy engem figyel. Lehunytam a szemeimet, arra gondolva, ha majd kinyitom nem lesz ott. De ott volt. A felismerés villám ként csapott belém. És ez megrémisztett.
   Hisz' lassan húsz év után, először látom a vér szerinti anyámat. Danielle Peazert.