24. fejezet

Megérkezett a következő fejezet!
Jó olvasást!

Sophie Peazer szemszöge:


  Azt hittem össze rogynak a térdeim. Mind a két tüdőm szúrt, egyszerűen nem kaptam levegőt. Vagy inkább féltem levegőt venni. A gerincem hozzá préselődött a falhoz, jobban mint mikor elsőnek tette azt.
  Zöld szemei halványból, mély árnyalatba ugrottak, sosem láttam még ilyen észbontóan zöldnek. Hiába haragudtam rá, még éreztem a forró illatát, ami felmelegített. Szinte égtem, mint egy farakás, mikor hozzám ért. Kezei a vállaim mentén pihentek, durván neki tapadva a falnak. Oh, istenem, most mennyire szükségem lenne arra, hogy kedves legyen. Hogy úgy érjen hozzám, mintha minden rendben lenne.
- Meg akarlak csókolni! - morogta. Hangja durván csengett.
- Nem akarom, hogy megcsókolj! - hadakozom - Most nem!
- Akkor öt perc múlva? - morog bosszúsan.
- Nem oldhatsz  meg mindent azzal ha ilyeneket mondasz! - lököm arrébb.
  Látom a szemei sötét örvényében, arra számított, megcsókol, és hanyatt dőlünk a homokban. Apró százalékban, én is erre vágyok. Hogy nyugodtan csókolózzunk.
  Szerettem volna, hinni neki. De olyan nehéz volt. Túl makacs voltam, és megsebzettnek éreztem magam. Az csak rátett a lapátra, hogy kiabáltunk egymással.
- El akarsz menni? - lök neki újra a falnak.
- Most ez lenne a legjobb, nem?
- Kinek jó ez, mh? - hajol az arcomba.
- Nekem nem!!! - kiáltom magamban.
  Hallom ahogyan, bosszúsan sóhajt, de közelebb nyomul hozzám. Érzem a teste melegét az enyém ellen. Köd borul az agyamra, de mielőtt, még nem látnék tőle semmit, kibújok a karja alatt. Ijedten tekint rám, mint egy kis őzike. Hevesen kalapál a mellkasom, ki akar törni onnan.
- Most jobb lesz, ha egy ideig nem találkozunk...
- Kérlek, ne!
- Én sem akarom ezt. De kell egy kis idő még megtudom, beleillek e ebbe a világba ahol te élsz.
- Nincs semmilyen világ Sophie!! - csattan mérgesen - Ez itt - mutat magára - az egyetlen világ, ahol akarom, hogy legyél. Velem. És ne mással.
- Tudod, hogy igazam van! - védekezem.
- Te vagy a világom, Sophie! 
  Lesütött szemekkel, elpirultam. Bármennyire is haragszom rá, tudnia kell... Ő is az én világom.
- Szükségem van a világomra! Szükségem van arra, hogy itt legyél.
- Nem - rázom a fejem.
  Bőgni fogok.
- Nem akarok egy fél világban élni! - motyogja.
  Bőgök.
- Csak egy kis időt akarok!
  Zokogok.
- Viszlát Harry!!
  Kiléptem a szobájából. Vállaim rázkódnak, csak szipogok, mert annyira rossz. Bármennyire is akarom, hogy vele maradjak, a vitánk nagy része, sértés volt. És most megsértett. Vissza akartam menni. Nem a szobájába. Vissza akartam menni Amerikába, csakhogy ne kelljen még egyszer át élnem ezt.
  Vissza rohantam a kollégiumi szobámba, hál' istennek nem volt ott senki. Most tényleg csak időre volt szükségem. Bebújtam a paplan alá, elbújtam minden elől. Mindent ott hagytam egy kicsit egyedül. Egyedül hagytam a világomat is. Egy kis idő múlva, hallottam amint, nyitódik az ajtó. De nem törődtem vele.
- Sophie! - érintik meg a vállamat.
- Most nem akarok! - dünnyögöm.
  Képtelen vagyok abba hagyni a bőgést. Érzem, ahogyan besüpped az ágy mellettem.
- Minden rendben? - kérdezik.
- Semmi sincs rendben. - húzom a fejemre a takarót.
- Hallottam a veszekedést. - motyogja.
- Ki nem? - kérdezem.
  Bárki aki hallotta, ahogyan  Harry és én vitázunk, nyálasnak gondolta volna, amit mondott. De hallaniuk kellett volna, még az elején. Harry makacs, és zsémbes. Szikla szilárdan hisz magában. Ezért ilyen öntelt, bunkó.
  Az én öntelt bunkóm.
- Szeretnél sírós számokat hallgatni? - birizgálják a hajamat.
  Megrázkódok az elfojtott nevetésemtől. Kikandikálok a takaró alól. De épp annyi, elég nekem, mikor meglátom Zayn feltetőzött haját, már megnyugszom.
- Sírós számok? - kérdezem.
- Pezz, mindig ilyeneket hallgat ha haragszik rám.
- Nekem nincsenek sírós számaim.
  Egy ideig csöndben ülünk, csak a hüppögésem rezegő hangja, az amit hallani lehet. Érzem a füst szagát az orromba áramlani, Zaynek füst, és menta illata van. Nem a megszokott mámorító illat.
- Vele mi van?
- Tombol. Kiabál, és elküldött a saját szobámból is. - nevet keserűen.
  Felhorkantam. Nem számítottam rá, hogy ilyen fog történni.
- Beszélj vele! - dől le mellém.
- Nem tudom Zayn! - zokogok fel - Fogalmam sincs mit kellene tennem.
- Miért veszekedtetek egyáltalán?
- Jogos dolgokról. Arról, hogy nem illünk össze.
  Meg akart szólalni de nem hagytam.
- Ne, ne! Ne mond azt, hogy hülyeség! Mert te is és Ő is tudja, hogy nem az! - dörzsölöm meg a szemeimet.
  Rádőlök a mellkasára, hozzá bújok, és folytatom amit elkezdtem az előző negyed órámban. Vállaim rázkódnak, és csak hüppögök. Zayn körém fonja a karjait, próbál nyugtatni. Tudom, nem kellene sírnom, de most jól esik. Szánalmasnak hiszem magamat, hogy sírok egy fiú után. Szánalmasnak, hogy azt hiszem van esélyem. Van esélyem egy olyan dologra, amire egyébként sosem gondoltam, hogy lesz.
- Mit fogsz most csinálni? - töri meg a csendet.
- Csak egy kis idő kell... - motyogom. Bár a sírásomtól, csoda ha érti mit mondok.
- Harry elég türelmetlen alkat.
  Még egy darabig sajnáltattam magam, majd bezárkóztam a fürdőszobába. Pár pillanatig néztem a nyúzott arcomat. Aztán a kis gombós a torkomban még nagyobbra nőtt. Lassan fuldokoltam tőle. A mellkasom még mindig szorított, de már tudtam rendesen levegőt venni.
  Bele kell nyugodnunk, mind a kettőnknek. Bele kell nyugodnunk, hogy talán mi nem illünk össze. Csak egy kis időt akarok, még eldöntöm mit szeretnék.
- Te mit tennél? - motyogom halkan, mikor kilépek a fürdőből.
- Vissza mennék hozzá, asszem.
- Biztos választ vártam, de mindegy.
- Nem tudom mit tennék, ha Pezz is ilyen szarságon akadna ki.
  Be ismerem magamnak is, hogy hülyeség, ami miatt hagyom veszni az egészet. megtehetnénk most azt is, hogy vissza dőlünk az ágyában, és csak csókolózzunk. Igen, ez a könnyebb kiút. A legkönnyebb a többi közül.
  Miután Zayn elment, megkeresni nekem Perriet, addig egyedül maradtam. Még hallottam fél fülel, amint a telefonom magyarázkodást kap az üzenetek hadától. Tudtam, hogy Harry az. És azt is tudtam, nem fogja egy könnyen feladni. Viszont én sem.
  Össze pakoltam a holnapi napra a felszerelésemet, a kémia tankönyvemet, és a hozzá tartozó kellékeimet, félretettem, az asztalomba lévő kis fiókba.


 
  Másnap az iskola udvaron áthaladva, próbáltam kikerülni mindenki más, lyukat égető tekintetét. Olyan érzésem volt, mintha hallották volna. Mintha ott ültek volna előttünk, és azt nézték, hogyan tépjük egymás haját. Lehajtott fejjel léptem be a főépület jobb oldali folyosójára. Nagy levegőt vettem, megpróbáltam úgy tenni, mint mikor elsőnek léptem be ide. Elvegyülni, mintha itt sem lennék.
  Hosszú szempilláim alatt, körbe pillantottam, de hál' istennek a Kócost nem találtam. Elhaladtam az ebédlő mellett, ahonnan éles hangot csapták meg a fülemet. Zavart léptekkel indultam a következő órámra.
- Sophie! - hallottam a hangját.
- Szia! - hajtottam le a fejemet.
  Zavartan fészkelődtem. Még mindig féltem, hogy megint rám lendíti a kezét, utána pedig olyat mond, amitől elolvadok, mint forró vaj a késen. Hátráltam egy lépést. Jó ötletnek tűnt eliramodni, még mielőtt jobban megsebezzük egymást.


Harry Styles szemszöge:

 Szart se aludtam az este. Sophie szarsága annyira felbosszantott. Hogyan juthatott ilyen hülyeség az eszébe?
- Csak egy kis időt akar. - mondta Zayn.
  Másnap épp a z ebédlőben ültünk. Rajtam kívül mindeni röhögött valamit Andy iccén. viszont engem felbaszott ez a gyerek. Ráhajtott Sophiera. És ha most megtudja, hogy Sophie úgy dönt nem akar engem, és az állítólagos világomat, akkor kitépem a hajamat.
- Csak időt akar, mi? - morgom bosszúsan.
- Hazz! - csap a vállamra - Azzal nem oldasz meg semmit, ha morogsz mint egy veszett kutya.
  Bele túrtam a hajamba, bosszús voltam. A menza ajtaját kezdtem el bámulni. Talán arra vártam, belép a nyakamba ugrik, és mindenki boldog.
- Hallod, ott a csajod! - kiált valaki.
  Felkapom a fejemet, és a menza bejárata felé nézek. Még látom ahogyan elmegy előtte. Nem is nézett ide. Én viszont láttam őt.  Kivágtam magam alól a széket, és utána eredtem. Szaporán szedtem a lábaimat, hogy utol érjem.
- Sophie! - morogtam.
  Megdermedt mikor meghallotta a hangomat. Nem fordult meg, így nekem kellett elé állnom. Lehajtott fejjel állt, még most is elpirul.
- Szia! - suttogja.
  Már épp oda akartam lépni, és addig csókolni amíg meg nem gondolja magát. De sietős léptekkel kikerült. Vigyázott rá, hogy még össze se érjen a bőrünk. Egyszerűen csak elviharzott.
Remek, ezt is elbasztam!!