23. fejezet.

 Megérkezett a következő fejezet!
 Egy kissé meglepő fordulat alakult ki, amit őszintén szólva, ne akartam, hogy kialakuljon. Nem is terveztem ezt megírni a blogba, de... mégis belekerült.
 A blog tegnap megnyitotta a facebook csoportját, is szóval ott is el tudtok érni minket.
 A csoport linkjét megtaláljátok az oldalsávban is a kövess minket! modulnál.
 De ide csatolom is a linket:  Facebook Group
 A részhez pedig jó olvasást!





Sophie Peazer szemszöge:

 Nos talán el kéne kezdenem az lején. De túl hosszú lenne. És tuti megint bőgnék. Mint az elmúlt héten, úgy kb, minden nap.
  A két nappal ezelőtti családi vacsorára - ahol az apám, és a most látott nagyszüleim vártak - síró görccsel az agyamba, zuhantam be az ajtón. Hörögtem, és csak potyogtak a könnyeim. Perrie, Zayn, mindig ott voltak, azt hiszem vigasztalni akartak. Nyugtató szavakat pusmogtak, de akkor is csak bőgtem.
   Ha valaki megkérdezte, miért sírok, akkor nem  ezt a választ adtam meg: "Veszekedtünk, Harry majd nem felpofozott", hanem a "El kell költöznünk innen".
- Lemondtam a kémia órát, amin labor társak vagyunk! - a szív fájdalmamat is Eleanoron töltöttem ki.
  Persze rajtam és a Kócoson kívül senki sem tudja, hogy mi történt. Akkor lenne csak nagy gubanc. Ott akkor nem csak én sírnék.

 De azt hiszem, talán el kéne kezdenem az elején....

2014. 04. 17. (csütörtök)

  Reggel, vagy talán kicsit közelebb a délhez, mire felkeltem. Harry, az arcába lógó hajával horkolt. Nem csendesen, olyan nagyon hangosan. Hevesen véve a levegőt ugrottam ki az ágyból. Percekig tartott lehámoznom magamról. Vékony alkat, de van súlya.
- Hova mész? - dörmögi.
- Vissza a szobámba. Nincs itt ruhám.
- Még aludhatsz! - motyogja.
- Aludnék szívesen, de már az első két órámat lekéstem.
- Oh, Jézuso Sophie, kis stréber vagy! Neked mindent el fognak nézni! - horkant.
- Köszönöm, ez igazán jól esett! - vágom hozzá durván.
  Nem gondoltam volna, hogy ez  a mai kis reggeli afférunk, egy bazi nagy affért okoz. Nyugodtan lopóztam el a fiú kollégiumi épület lépcsőjén, a portás bácsi, már ismerősként integetett. Habozva vissza intettem. Nem tudom miért.
- Ébren vagy? - bököm meg Perrie vállát.
- Hagyj békén, nincs első két órám! - dünnyögi.
- Tíz perc, és kezdődik a harmadik. - nevetek.
  Nem moccan. Én pedig nem fogom holmi kapkodásra használni az időt. Tudom, hogy a harmadik órám kémia, amin a Kócossal vagyok egy padban. De a ma reggeli egyoldalú megsértődésem miatt, lógva hagyom ezt az órát is. A negyedikre viszont be kell érnem. Történelem. Nincs akkora kő szívem, mellyel hagynám Zayn egyedül meghalni, a mi saját harmadik világháborúnkban.
  Ledobáltam magamról a ruhákat, még mielőtt bemásztam volna a tus alá, kölcsön vettem Perrie telefonját, majd tusolás közben teljes hangon hallgattam a Ed Sheerant.
- Még a szomszéd emelet is fel kell erre a zajra! - ordibál be az ajtón. Kicsit morcos reggelente.
- Mi lenne ha elmennénk kávézni egyet! Mostanában nagyon kávés lettem! - birizgálom a hajamat.
- Mit szólnál ha inkább fodrászhoz vinnélek! - nyit be - Olyan sok szín van ami jól állna neked. Kicsit slampos ez sötét barna.
- Pezz! - szidom, amiért egy szál semmibe csavarva toporgok előtte - Egy haj festés túl drága lenne! - hezitálok.
- Neked! De nekem nem. Öt perc Cica, öt perc, igyekezz! - sürget.
  Az alvós ruhámban léptek ki a szobába, Perrie az ágyamra pakolgatta a ruhákat.
- Mit akarsz azokkal? - szorítom a hajamra a törölközőmet, miközben alaposan dörzsöltem.
- Minek mostál hajat, ha a fodrász megmossa? - nézett rám.
- Csak párás lett. - magyarázom.
  Egy nem törődöm legyintéssel, bezárkózott a fürdőbe. Még hallottam ahogyan, egy Katy Perry számot dúdol. Rá pillantok az ágyamon heverő, merész ruhákra. Nekem nincsenek ilyen ruháim!
  Lemondóan tekintek a fürdő szoba felé. Perrie, öltözködési stílusa, kifejezetten nem passzol az én unalmas ruhatáramhoz. Mégis elszánt léptekkel megyek a szekrényem felé. Kiveszem a halvány barna babacipőmet, egy halványkék szűkített nadrágot, ami az éveim alatt elkopott, és egy unalmas fehér felsőt, amin egy vörös szív van, közepén az LM logóval.
- Miért nem azokat húzod fel? - riaszt meg Perrie hangja.
- Oh nem, nem. Az nem az én stílusom, Cica! - gúnyolódok rajta.
  Cinikusan felnevet. Meglöki a vállamat, mikor elmegy mellettem. Rá nézek a vállam felett, szúrós pillantást vetve felé. Persze mivel háttal áll nekem, ezt nem tudhatja. Még azt sem, hogy a nyelvemet öltöm rá.
  Becsatolom az elkopott övemet, felhúzom a sliccemet, laza, de tartós kontyba kötöm a hajamat. Készen vagyok. Perrie még a rúzsával bíbelődik, meg azon örlődik, melyik szem festék lenne a legjobb arra a napra. A cipő problémáit nem említem, eltartott egy két percig míg kikereste a megfelelőt.
- Most már indulhatunk? A negyedik órámra vissza kell érnem. - sürgetem.
- Minek?
- Történelmem lesz. Nem akarom Zaynt egyedül hagyni. És a tanár is eléggé spiccel ránk.
  Míg Perrie gyorshajtásban elindult a legközelebbi fodrászat felé, addig megnéztem az eddig rezegő telefonomat. Nyolc üzenetem volt, a Kócostól. ÉS több mint hat nem fogadott hívás. Duzzogásból nem írtam neki vissza, nem is hívtam fel. Csak egyetlen egy üzenetet olvastam el tőle.
  Lehet gyerekesen viselkedem, hogy egy olyan kis apróságért, mint a "stréber vagy neked mindent elnéznek", duzzogok. De ezt ő nem értheti meg. Mikor még Amerikában éltünk, rengetegen piszkáltak, lökdöstek, kigáncsoltak, csak mert okos voltam, és kedveltek a tanárok.
- Kicsit melírozottra kellene festetned a hajadat. Olyan szőkés barnásra. Tuod a kettő keverékére gondolok.
  Mikor vissza csöppentem az autóba, a mostba, még elcsíptem Perrie fecsegésének lényegét.
- Na mit szólnál hozzá?
- Remek lenne. - nyögöm - De jól állna? - parázok rá.
-  Bele kéne jönnöd abba, hogy elfogadod azt a tényt, hogy dögös vagy, Sophie! Nemhiába izgul rád a bátyám, Andy, meg Josh is.
- Ki az a Johs?
- Harry egyik barom haverja. Ne állj szóba vele! - figyelmeztet - Az a srác csak lukra megy.
  Elnevetem magam, inkább kiszállok a kocsiból, körbe nézve egy ismeretlen helyen találom magam. Igaz nem igazán mászkálok London utcáin. Nem csoda, hogy nem tudom hol vagyok.
- Felveszed? mert kezd idegesíteni. - nyomja a kezembe a telefonját.
- Minek vegyem fel a telefonod?
- Mert már az agyamra megy. Gondolom Harry rájött mekkora marhaságot mondott neked.
  Oh elfelejtettem említeni, még fürdetem Perrie bejött pisilni, és kiöntöttem neki a lelkemet. Elmondtam neki mennyire szarul, esett Harry stréberes beszólása.
- Nem akarok vele beszélni! - nyújtom a telefont.
- Akkor csak rázd le! De beszélj vele.
  Bólintok. Megvárom amíg a telefon újra rezegni nem kezd. De még akkor is várok négy darab kicsöngést. Aztán felveszem.
- Pezz, hol a francban van, Sophie? - kiált.
- Itt vagyok. - suttogom.
  Gombóc van a torkomban, és csak egyre nagyobb lesz.
- Miért mentél el?
- Neked kéne ezt a legjobban tudnod! - csattanok rá.
- Oké, csak nyugi bébi! - dörmögi - Miért rágtál be rám?
   Nem mondtam el neki. Tudnia kell.
- Csak nem azért a hülye stréber beszóláson? Kicsi ne legyél nevetséges! - röhög erőltetteten.
- Neked ez lehet vicc, de nekem nem! - teszem le a telefont.
  Mire észbe kaptam már a fodrász szalon egyik székében ültem, és a meleg Bobnak ecseteltem, mennyire haragszom Harryre. Persze nem mondtam el neki mindent. Az intim, dolgokat kihagytam. Az magánélet.
- Figyelj húsom! Olyan dögös hajat aprítok neked, hogy ennek a Harry gyereknek ketté áll a füle, ha rád néz.
- Mintha ezzel sok mindent meg tudnék oldani! - nyavalyogtam.
- Hál' istenek nem vagyok nő! - nevet.
  Bő háromnegyed óra alatt, a hatalmas álló tükör előtt álltam. A hajam szőkésebb lett, mégis ott maradt benne az a barnás vonás, amit Danielletől örököltem. Meg talán Liamtől. Igen, Liam haja jobban tükrözi az enyémet. Még egy apa-lánya vonás.
- Azt hiszem beszélni fogok Harryvel! - motyogom, mikor már a kollégiumi épület felé tartunk a kocsival. MA teljesen elvesztettem az idő érzékemet.
- Jobb lenne! - helyesel Perrie - Rossz nézni a világ fájdalmas képedet.
- Nem akarok rá haragudni. De úgy érzem sok mindent kell megbeszélnünk. És most nem csak a stréberes dologról beszélünk. Harryvel nagyon nehéz, ez a próbáljuk meg, mert jó veled.
- Ketten kellenek ehhez! Harry pedig nem fogja feladni, egy kisebb vitáért, amit irántad kezd érezni.
- Most nem arról van, szó, hogy belezúgtam, Pezz! - kiáltom.
- Akkor?
- Az egyik pillanatban minden olyan jó vele! A másikban pedig megfolytanám egy akváriumban, agy egy kávéskanál vízben. - dühöngök.
- Akkor menj beszélj vele!
- Nem! Előbb túl kell élne egy történelem órát. Zaynek szüksége van ott rám.
  Félelmemben, idegességemben, kipattantam a kocsiból, és a tere felé kezdtem futni. Még láttam a Kócost is. Épp pár lány legyeskedett körülötte, de a haragomat ez csak tetőzte. Mégse álltam meg, hogy felpofozzam, és a lányoknak odavessem, csak én sajátíthatom ki, Őt.
  Be lépve, inkább beesve a történelem terembe, ég ujjongtam egyet, hogy a mogorva tanár előtt érkeztem. Zayn tekintetét kerestem aki pánikolva nézett ide oda. Mint egy kis őzike. Mikor meglátott, lélekben megnyert egy világháborút.
- Szia! - öleltem meg.
- Harry ki van akadva rád!
- Majd beszélek vele! De előbb éljük túl ezt az órát! - nézte az ajtóra ahol egy ideges tanár lépett be. Egy ideges tanár aki csak helyettesíteni jött.
  Együtt lélegeztünk fel. Sokkal könnyebb volt túlélni ezt az órát, mint azt, hogy beszélnem kell Harryvel.
  A hosszadalmasra sikerült történelem óránk után, remegő térdekkel álltam a fiú kollégiumi épület előtt. Azt hiszen annyira félek, hogy be fogok pisilni.
- Áh Sophie! - lép mellém Andy.
- Szia! Harry itt van?
- Jah a szobájában fuldoklik. Eléggé szar napja van ma.
- Köszi. - indulok el befelé.
  Lassan lépkedek fel a lépcsőn. Nem akarok hamarabb oda érni. Mégis a lépcső tetején, megragadják a derekamat, és gyorsabb iramban vonszolnak. Megdöbbenésemben sikítani se merek. Ki tudja ki lehet az. Mégis megnyugszom, mikor megérzem a mámorító illatot, és hallom a mormogó hangot. Harry az.
- Azt hiszem beszélnünk kell! - dob le az ágyára.
  Kattanás jelzi, hogy bezárta az ajtót. Oh, Oh...
- Rosszul esett amit reggel mondtál! - kezdek bele.
- Az miatt a hülye beszólás miatt? Ez nevetséges...
- Nem téged lökdöstek mert s tanárok szeme fénye voltál! - kiáltok.
- Mi van?
- Nekem az rosszul esett.
- De akkor sem kellett volna, ilyen kurvára gyerekesen viselkedned! - kiabál.
- Ne te legyél felháborodva, mikor te sértettél meg engem, te idióta segg fej! - lépek hozzá, taszítva egyet a mellkasán.
- Gyerekes vagy Sophie! - nevet erőltetetten.
- Tapintatlan vagy!
  Fel mordul.
- Meddig akarod, hogy sértegessük a másikat?
- Addig amíg meg nem beszéljük a problémáinkat!
- Problémák? Milyen problémák?
- Például azok a lányok, amiket mondanak.
- Hiszel nekik?
- Épp ez az Harry, nem tudom mit higgyek! Nem ismerlek, úgy mint itt az emberek többsége! Fogalmam sincs mi igaz és mi nem. - motyogom, bár a hangom még mindig pár oktávval magasabb.
- Talán meg kellene bíznod bennem! - kiabál. Ordít.
- Akkor adj okot, hogy bízzak benned. Mert ha nem védekezel az állítások ellen, akkor ne csodáld ha kételkedem.
- Nem feküdtem le senkivel!
- Ha ennyire bőszen állítod, hogy nem, akkor valami igaz belőle nem?
- Ne bízol bennem. Mit tegyek, hogy elhidd?
- Nem kérem, azt hogy fogadj cölibátust! - védekezem - De ha valaki iránt érdeklődsz akkor nem, idézzelek "célzol más lyukba"! - hadakozok.
  Fel mordul. Megragadja a vállaimat, és erősen neki taszít a falnak. Beleremegnek a csontjaim is. Tüdőmben rekedt levegővel, eltorzult arccal pislogok. Kikerekedett szemeim őt figyelik. Zöld smaragdjai, erősebb színben úsznak. Szinte dühösen izzanak.
- Fogd fel azzal a csökönyös kis agyaddal hogy nem dugtam meg egy lányt sem, azóta mióta veled akarok lenni! - üvölt.
  Félek.
- Harry... - fuldoklom.
- Nem tudom mit akarsz mi a faszt tegyek, hogy megértsd, de egyszerűen olyan argh. Bosszantó vagy, Sophie!
- Oh, bosszantó vagyok? - még mindig remeg a hangom - Ha bosszantó vagyok, akkor miért akarsz velem lenni? Mi értelme egy csökönyös agyú, bosszantó lánnyal lenni? Aki még azt sem engedi meg, hogy az első közös alkalomkor meg dugd!! - sikoltom.
  Felemeli a kezét, pont  a feje mögött, behunytam a szememet. Vártam arra, hogy mikor vágja hozzá az ökölbe szorított kezét. Félve, résnyire nyitottam a szemeimet. Épp akkor lendítette a kezét, a hideg levegő súrolta az arcomat, de az ökle nem talált el. Remegtek a térdeim mint a kocsonya. Azt hittem menten össze esek.
  Sós kis cseppek, potyogtak a szemeimből. Sírtam. Nem nem sírtam. Zokogtam. Behorpadt a mellkasom, és kivágódott, szorító fuldoklás kerített fájdalom alá.
  Féltem.

  Féltem Harry Stylestől.

 Féltem attól akit szeretek.