15. fejezet

Következő rész!!
Jó olvasást!!        

Sophie Peazer szemszöge:

 Nem tudtam mitől rettegek. Attól, hogy kilakoltatnak abból a házból, ahol élük, vagy Harry Stylestől. A magas kócos, szép szemű fiútól. Aztán eldöntöttem. Harry nem annyira fontos mint a családom. Még semmi komoly nem fűz hozzá, hogy nehéz legyen nemet mondanom.
  Furcsa érzés volt lemondani, arról, amit éreztem iránta. De a magam védelmében, és annak érdekében, hogy ne szenvedjek.... A családomat választottam.
- Biztos vagy benne? - kérdezte Zayn.
- Igen! Ezer százalék! - nyeltem nagyot.
  Perrie és Zayn a kollégiumi szobánkban, az ágyamon ültek kézen fogva, míg próbáltak rajtam segíteni. Perrie megértően simogatta a vállaimat, míg Zayn kínosan érezte magát, amiért látott egy csajos hisztit. Sajnáltam, hisz Harry legjobb barátja, és én pedig épp miatta bőgök, mint egy kisegér.
- Szívem nem kell ezt tenned! - lép mellém Perrie.
- Ha megveszik a házat, így se-úgyse maradnánk itt. - felelem.
- De akkor sem kellene.... Hisz lehetne valami komoly is köztetek.
- Igen persze.... A jóképű fiú, és a hajléktalan, csóró lány. Igazad van Pezz, ez az álmom.
  Perrie szúrós tekintetétől, a torkomban lévő gombóc, lassan megfojtott. Fulladozva nyeltem, és próbáltam elkerülni egy újabb síró görcsöt. Hátra vetettem magam az ágyon, szánalmas voltam. Sose sírtam egy fiú miatt se, gyengéd érzésekkel a szívemben. ÉS nagyra nőtt kolibrikkel a hasamban.
  Eleanor, és Louis buzgón keresik az új lak helyünket, bár nem sokra mentek. Danielle, négy nap után kihúzta belőlünk, hogy mi történ. Fel is ajánlotta, hogy vesz nekünk egy lakást. Undorítónak éreztem volna magam, ha elfogadom az ajánlatát.
- Mikor akarsz beszélni vele? - morogja Zayn.
- Azt hiszem most, vagy később. - motyogom.
- Bocs, Kicsi! - néz rám nagy szemeivel - Igaz hogy Hazz a legjobb haverom, de most téged támogatlak. Ő nem hozzád való.....
- Tudom! - öleltem magamhoz - Eleve nem kellett volna belegabalyodnom Harrybe.
- Talán igen, talán nem. - ölelt vissza.
  Volt már valaha, olyan érzésed, hogyha el akarsz taszítani magadtól valakit, az olyan nehéz, mintha elveszítenéd a gyerek kori legjobb játékodat. Nekem ne volt ilyen érzésem, sose volt legjobb gyerek kori játékom, és soha nem kerültem ilyen közel egy fiúhoz sem. Talán megfogta egyvalaki a kezemet, de nem csókolt meg úgy, mint Harry tette.
  Leadtam a kémia órámat, ahol közösen voltunk egy párba a kócossal. A tanár megértően  beszélt velem, nem haragudott meg.
  Épp az iskolai nyílt napra készülődött az iskola, én pedig önkéntesként jelentkeztem segítségnek. Lampionokat és girlandokat kellett a hatalmas színpadra kitekergetnem. Nagyon élveztem a dekorálást. Viszont  hátamba nyilalló fájdalmas pillantás, mélyen legbelül szorongat ott. Caroline és a szőke hajú lány, aki találkozgat ott Harryvel, épp a létra mellett nem mesze álltak, ahol én dekoráltam. Hangosan kuncogtak, és felém pillantgatva, kinevettek.
  Rossz érzéssel fogott el. Tudtam, nem szép dolgokat mondanak rólam. Kritizálnak, amiért, nos azt hiszem Harryért. Ez nagyon rosszul esett. Igaz sose akartam két ilyen felszínes lánnyal összebarátkozni, de azt se akartam, hogy rajtam pusmogjanak.
- Kellenek még szalagok? - kérdezte Andy.
- Nem. - mosolygok rá.
  Andy nagyon kedves fiú. Kicsit kellemetlen helyzetekbe taszít, amióta ismerem, de igazán szimpatikus. Kicsit hosszabb tarkóig érő haja volt, amit hátra fésült. Barna szemeivel olyan kellemetlenül tudott nézni, hogy azt hittem, megfordulok és elmegyek. Bár sosem tudott úgy zavarba hozni, mint a kócos.
  Lemásztam a létráról, majd Andyhez léptem. Zavartan pislogott párat, én pedig tudtam, hogy mondani akar valamit.
- Találkoznánk valamikor?
- Velem akarsz találkozni? - kérdezek vissza.
- Ja. Jó fej csaj vagy! - köszi, mindig erre a dumára vágytam.
- Meddig szeretnél még ott lenni? - dörren rám Perrie.
- Oh, Szia! - nevetek zavartan.
- Itt van.
- Ki? - kérdezem.
- A bátyám! - morogja.
- Oh, Látom! - felelem kelletlenül.
- Beszélsz vele?
- Igen! - felelem dacosan.
- Akkor hajrá!
  Nagy levegőt vettem, lenyeltem a gombócot a torkomban, de jött helyette egy másik. Harry dacosan mélyesztette a szemeit, az enyéimbe. Fél úton megálltam, vissza akartam fordulni, de nem akartam ámítani magamat.
- Hello! - húzta fél mosolyra ajkait.
- Beszélnünk kell! - dörrenek rá.
- Baj van?
- Nem akarok többet veled találkozni. - szögezem le.
- Mi van? - döbben meg.
- Jól hallottad. Nem szeretném, ha több időt töltenénk együtt.
  Sírni fogok. Mér néz ilyen aranyosan?
- Mi a fasz történt, hogy ilyen vagy?! - dörrent rám.
  Elég hangosan dörrent rám, ahhoz, hogy mindenki ránk figyeljen. Nagy kezeivel megragadta a vállaimat, és az arcomba hajolt. Forró lehelete égette a bőrömet.
- Mi a bajod, Sophie?
- Semmi. Csak nekünk ez nem menne!
- Mi nem menne?
- Nem vagyunk egy kasztba. Sose illenénk össze. - motyogom.
- És ez ki a faszt érdekel? Leszarom! - nevet cinikusan.
- Harry, én már döntöttem. - simítom kezem, kissé borostás arcára.
- Ne tedd ezt. - könyörög.
- Sajnálom.
- Szeretek veled lenni! - súgja - Kérlek ne tedd ezt!
- Már döntöttem. - vágom hozzá kegyetlenül.
  Láttam a szemeiben a keserűséget. Olyan érzelmek felvillanását, a miről, ne tudtam, hogy Ő benne is megvannak. Lassan felpipiskedtem hozzá, ajkaimat csak egy pillanatig nyomtam  az övéinek, majd elléptem tőle.
  Inkább futottam, jó messzire. Sós könnyeim utat törtek maguknak. Lefolytak az arcomon, le a föld felé. Még hallottam a dacosan törtető léptei, a hangját, ahogyan utánam kiállt. Nem reagáltam. Még hallottam Perrie esdeklő szavait, amivel visszatartotta.
   A kollégiumi épület előtt belefutottam, Mr. Paynebe. Liam Payne az iskola pszichológusa volt. Mindig kedves mosollyal az arcán nézett rám. Azt hiszem ezt a mosolyt sose fogja tudni levakarni magáról.
- Áh, Miss Peazer!
- Üdv! - szipogom.
- Minden rendben?
- Igen, izé, nem. - makogom.
- Igyon meg velem egy kávét, és elmesélheti!
  Meleg kezét a vállamra teszi, és visszafelé kezd taszítani. Abba a kávézóba sétálunk, ahol Harryvel voltam. Negyed órája ülhettünk a kávézóban, Mr. Payne beszélt hozzám de nem hallottam, a szemeimmel a már kint tomboló esőt figyeltem. Érdekes látványt nyújtott.
- Minden rendben van?
- Olyan bonyolult kamasznak lenni.
- Nos, én is voltam kamasz.
- Kétlem, hogy olyan helyzetbe  került mint én. - gúnyolódtam.
- Elhagytam a legfontosabb dolgot az életemben. Kamaszként ez is megrázó, és bonyolult.
- Pszichológus vagyok, az a dolgom hogy meghallgassalak.
- Nem szeretnék beszélni róla.
- Szerintem meg igen. Különben nem sírnál.
- Miért ilyen kedves?
- Nos, én...
- Csak azt nem mondja mert pszichológus.
- Közhely lenne.
  Könnyedén próbált feloldani, de nem tudta elfeledtetni Harry zöldesen csillogó bánatos szemeit. Göndörödő haját, ami kesze-kuszán állt a fején. Duzzadt ajkait, amik mindig furán csücsörítve voltak. Magas alakja ahogyan fölém magasodott, és most rögtön ki kell vernem a fejemből.
- Liam? - kiáltotta valaki.
- Danielle? - ijedt meg Mr. Payne.
  Kíváncsian hátra döntöttem a fejemet, szemeim kitágultak, mikor megláttam Daniellet, az anyámat. A két felnőtt valószínűleg észre sem vettek. Egymást bámulták, még én értetlen kedve néztem őket. Mr. Payne felállt, míg Danielle, az asztalunkhoz sétált. Csöndben álltunk, min kisgyerekek a fagyis kocsinál, elképedve néztük a másikat. Mármint a két felnőtt egymást. Gondolom Ők lehetnek a gyerekek, én meg a fagyis néni, bajusszal a szám sarkában.
- Ismeritek egymást? - kérdezem.
- Igen. - nyöszörgik egyszerre.
- Pazar!  - nevetek kínosan. - Ennél rosszabb nem is lehetne.
  Kár volt elszólnom magam. A kávézó ajtaja kinyílt, és beléptek a Nevelő szüleim.  Mind a ketten felénk tartottak, de a megérzésem szerint bár ne tették volna. Mikor észrevették a hármasunk egyetlen férfi tagját, megdermedtek, mint néma ember a közönség előtt. Eleanor kiejtette e kezéből a táskát, sovány ujjait pedig az ajkához kapta. Louis, arcát, nos azt hiszem nehezen tudnám elmondani. Meglepődöttség, kétségbe esés, és harag gyúlt a szemeiben.
- Te? - nézett Mr. Paynre.
- Én vagyok  az Lou! - nevetve túrt bele a hajába.
- Csak én nem tudom mi folyik itt? - csattanok hevesen.
- Sophie, mi lenne ha most haza mennél, a kollégiumot lassan bezárják. - nézett rám Mr. Payne.
- Joga van itt lenni! - szól közbe Eleanor.
- Miért?
- Liam.... Sophie a lányod! - suttogja Danielle.
  Levegőt is elfelejtettem venni. Megdöbbentett, egy órája ültem az apámmal szemben, és nem tudtam óla. Azt hittem, a meglepetéseimnek már vége, köszi nem kell ennyi!!
  A családi dráma show 2. felvonása, elkezdődött. A címe pedig: Megjött apucii!!

14.fejezet

Megérkezett a következő rész!
Jó olvasást!
 Tudom, hogy elég későn érkezett meg a rész, és valószínűleg ezen a héten is csak, hétvégén érkezik. Év végi vizsgáim vannak, és inkább a tanulással tölteném az időmet. Valószínűleg, sőt szerintem biztos, hogy duplázok a hét végén.






Sophie Peazer szemszöge:

 Azt hiszem, hogy jól megtaláltam a közös hangot Daniellel. Attól függetlenül, képtelen vagyok anyunak szólítani. Nem érzem azt, hogy meg kellene őt ezen a néven szólítanom.
Amennyire jól összeszoktam Daniellel, annyira távolodtam el Harrytől. Az óta az este óta, mikor, megint a szobájában csókolóztunk. Mielőtt kiléphettem volna az ajtaján, hogy megyek, majd holnap látom, nos egy szőke lány, úgy gondolta, hogy ő most akarja látni, a göndört.
  Nagyra nyílt szemekkel néztem a zöld szemű felé, é nem akartam elhinni. Azt nem akartam elhinni, hogy a szőke lánnyal találkozgat. És még találkozni akar. Pillanatokon belül, kitöröltem magamból, az ígéretét. Miszerint, Ő sosem fog megbántani. Azt hiszem már elkezdte.
  Perrie által próbálkozott, leveleket küldeni, és a közös óráinkon közelebb kerülni, de én nemet mondtam. Egy idő után feladta.
- Biztos nem akarsz jönni? - kérdezi Perrie péntek este.
  Egy fekete leggins, és egy E Sheeranes vastag pulcsit viselt, fekete conversével. Arca kipirult volt, és folyton az ajtót leste. Zaynre várt.
- Menj csak. - biztatom.
- Kettőnk közül, te vagy oda Ed Sheeranért. Nem pedig én. - vonogatja a vállait.
- Perrie, menj és érezd jól magad!
- Gyere te is!
- Tudom, hogy a bátyád is ott lesz. Így én nem megyek.
- Makacs féleszűek vagytok, mind a ketten.
- Nagyon szeretlek ám! - tolom ki az ajtón.
  Elfordítom a kilincset, így nem tud visszajönni, és nyaggatni. Nagyon ott akartam lenni azon a koncerten. De utána néztem a jegy árának, és ennyi pénzem úgyse lett volna, hogy oda tudjam adni.

"- Zayn? - suttogom belépve a szobájukba.
  Megörültem mikor Harry ágyát üresnek láttam. És tudtam, hogy nincs itt. Zayn a fürdőből léptett ki, frissen mosott hajjal. Eltakartam a szemeim, hisz csak egy trörölköző lógott rajta.
- Mi a franc? Sophie? - rinyál.
- Bocs ha megzavartalak. - motyogom.
- Semmi gond. - feleli - Miért jöttél?
- Nem mehetek veletek a koncertre pénteken.
- Miért?
- Zayn, nekem nincs ennyi pénzem, hogy kifizessem neked a jegy árát. - szégyenemben majdnem elsírtam magam.
  Olyan kínosan éreztem a helyzetet, hogy könnyek homályosították a szemeimet.
- Nem kértem, hogy fizesd ki!
- Ha kérnéd ha nem, ez akkor is illetlenség, hogy helyettem veszed meg. - motyogom, fátyolosan. oh, Istenkém, sírni fogok.
- Nem kell a pénzed! - csattan rám.
- Sajnálom! De akkor sem jövök.
  Suttogom, majd megfordulva kirontok a szobából"

  Kölcsön vettem, Perrie laptopját, bajlódtam vele, mire bekapcsoltam. Rengeteg csajos, és inkább több fiús filmet találtam mint, amennyiről valaha is hallottam. Viszont egy mappa kiszúrta a szememet. Gyerekkori videók.
  Megnyitottam. Rengeteg videó volt, róla, és Harryről. Próbáltam nemet mondani magamnak, de nem ment. Végig néztem, Harry összes kis videóját. Tejföl szőke haja, és nagy zöld szeme volt. A mosolyát, pedig akkor sem lehetett levakarni, mikor fagyit akart harapni.

"10. videó:
Harry 4 éves
Perrie 4 és fél.
- Anya - vigyorgott - Mi lesz ha harapom a fagyit?
- Szamár leszel - nyújtotta rá a nyelvét, a szintén tejföl szőke Perrie.
- Fájni fog a fejed, kicsim!
- De kipróbálhatom? - erősködött.
- Nem. - felelte az anyja.
- Oké! - nevetett fültől fülig érően, és beleharapott a fagyiba."

 Irigy lettem rájuk. Ott voltak a szüleik, és boldogok voltak. Mindenük megvolt. Nem azt akarom mondani, hogy nem szeretem a Nevelő szüleimet, de egy kis részem, jobban akarja azt, amit a videókon láttam. Melegség öntött el így látnom, Harryt. A mostani Harry, bunkó és szemtelen. De a szemeivel ugyanúgy néz mint a videókon. Önfeledten, mint egy bohóc.
  A telefonom csengése megzavart abban, hogy elmerültem a kis Harryn. Eleanor hívott, a szívem pedig nagyon örült neki.
- Szia! - mosolyogtam, de ő ezt nem láthatta.
- Oh, kicsim! Találtam neked munkát! - sikított.
  Kicsit eltartottam magamtól a telefont, behunyva a szemeimet, örültem annak amit mondott.
- Tényleg? - toporzékolok.
- Igen. Tom Atkins, kislányára kell vigyáznod, délutánonként.
- De én a kollégiumban vagyok . - szontyolodom el.
- Már beszéltem Mr, Horanel. Ha tartod az átlagaidat, akkor ő beleegyezik. - motyogta.
  Ismerem már annyira Eleanort, hogy ha túlságosan repdes valami miatt, akkor egy még nagyon dolgot akar eltusolni előlem.
- Oké,ez jó meg minden! De most mond el mi a baj! - parancsolok.
- Semmi! - feleli.
- Öt centit nőtt az orrod, mert hazudsz.
- Sophie nincs semmi baj, csak örülök, hogy van állásod.
- Jézusom El! Még tíz centit nőtt! - morgom dacosan.
- Oké, elmondom!
- Hajrá! - nevetek.
- Ma két házaspár megnézte a házat.
- Mi van? - kiáltom.
- Kicsim, két hetünk van más lakást keresni...
  Még mondani akart valamit, de nem vártam meg. Megnyomtam a piros gombot. Lecsaptam a laptop tetejét, és most nagyon elszomorodtam. Megrémültem. Egy hét. Ha egy hét alatt nem keresünk, vagy tudunk találni egy házat. Akkor nem lesz otthonom, ahova majd hazamehetek.
- Te jó ég! - suttogtam.
- Sophie! - hallottam egy kopogtatást.
  A hang nem volt ismerős, kicsit sem. Kíváncsian, könny áztatta arcal, kinyitottam az ajtót. Perrie egyik földrajz faktos barátnője állt előttem. Kínosan egymásra néztünk. Nem szoktam az ilyen lányokkal szóba elegyedni, hisz nem viselem el ha lenéznek.
- S-segíthetek?
- Kösz, Angie! - lép elő Harry.
  Az Angie nevezetű lány motyog valami köszi félét, és elmegy. Körbe fonja a derekamat, magához húz, és felemelve, bevisz a szobámba. Bódító illata megcsapja az orromat, én pedig marcipánná olvadok. Bárcsak megcsókolna. Kérlek csókolj meg!
Nem csókolt meg, helyette, a szemeibe nézett, ujjai letörölték a könnycseppjeimet. Kérlek ne faggas! Csak kérlek ne!!
- Mi a baj?
- Semmi! - csattanok.
- Annyit még én is tudok, hogy a lányok a semmiét nem sírnak!
- Harry! - dacolok ellene.
- Kevés a türelmem! És addig el nem mozdulok még el nem mondod mi a bajod! - simítja tenyerét az arcomra.
- Akkor csak álldogálj!
  Ellépek mellőle, gyors léptekkel. De még mielőtt kilépnék, körém fonódik, és nem ereszt el. Vergődök, de csak szorosabban von magához.
- Maradj már nyugton!
- Engedj!
- Nem!
- De!
- Oh, te féleszű bunkó! - taposok rá a lábára.
  Felmordul, de nem szól többet. Az ajkait egy kis vonallá préseli, egyre közelebb lépdelve hozzám. Még a közelségének a közeledése sem tudta elfeledni velem, hogy egy hetem van, és hajléktalan leszek. A Nevelő szüleimmel együtt.
- Gyerünk kicsim! - harap a fülembe.
  Mikor ért ide, ilyen közel hozzám.
- Mond el nekem! - cirógatja az ajkaimat.
- Mhmm. - hümmögök.
 Kezein mindenhol érintik egymást. Simogatjuk, és cirógatjuk a másikat. Közelebb, és közelebb kerülve egymáshoz. Rohamosan hevülő testeink, összetapadnak. A forróság, csak úgy árad belőle. Lassan megsülök.Tenyerei becsúsznak a felsőm alá, melegségük égeti a bőrömet. Annyira közel akarok bújni hozzá. Hogy öleljen magához, és ne eresszen el. Már éppen megtenném, de kitárul az ajtó. És három ember, nagyra nőtt szemei vizslattak minket. Nagyra nyílt szemekkel, és "o" alakot formázó ajkakkal. Harry nyakába temettem az arcomat, kínosan éreztem magamat.
  Félre érthető helyzetben álltunk. A kócos kezei, félig feltűrték a felsőmet, míg az n kezeim a hátsó farzsebeibe csúszott. Valószínűleg azt hihetik, hogy valami rossz dolgot akarunk csinálni. És azt hiszem, ha nem zavartak volna meg minket, valami élvezetesen rossz dolgot csinálnák. A kényelmetlen kollégiumi ágyam, vastag takarója alatt.

13. fejezet

  Tizenharmadik fejezet!!
  Jó olvasást! (:                

     

  Sophie Peazer szemszöge:


   Kirontva a szobámból, magamra rántottam a pamut köntösömet, és a bezárt bejárati ajtóhoz rohantam. Kezeim remegtek, így egy kicsivel hosszabb ideig tartott mire elfordítottam a kulcsot. A zár kattant, én pedig kifutottam a zuhogó esőbe. Meleg karok emeltek fel és akadályozták meg, hogy bőrig elázzak. Harry a veranda, még szárazon maradt fedele alá vitt.
  Dacosan néztem a szemeibe, de Ő csak az ajkait rágcsálta. Ujjai a bőrömön táncoltak. Fel végig a gerincem vonalán, egészen a tarkómig.
- Mond csak normális vagy? - kiálltok.
- Mint már mondtam, nem fogom feladni!
  Hangja dörmögött, akár az égbe hasító villám. Egy pillanatig összerezzentem. De az esőtől ázott karjait, a mik forrón öleltek magához, most nem nyújtottak védelmet. Arcát a nyakamba fúrta. Forró lehelete égette a bőrömet. Duzzadt, hidegre fagyott ajkait, az enyémekhez nyomta. Csókja csak egy pillanatig tartott. Míg le hunytam a szemem, és kinyitottam.
- Csak ennyit akartam. - mondta.
  Csak úgy mondta. Nagy szemekkel néztem ahogyan, az ázott alakjával, elsétál. A zuhogó eső miatt, még az ittlétének  a nyoma is elázik.


Harry Styles szemszöge:

- Bassza meg!
  Hangosan vágom be magam mögött a kampusz szobám ajtaját. Zayn az ágyon fekszik, és firkálgat. Már megint. Leveszem magamról a vizes holmimat, és a földhöz vágom. Mielőtt egy száraz törölközővel belépnék a fürdőbe a kreol bőrű barátom  utánam szól.
- Minden rendben?
- Hogy hiheti ezt? - kiáltok.
- Ki?
- Hogy a francba hiheti azt, hogy megtudnám bántani Őt.
- Szóval Sophieról beszélünk. - helyesel. - Mit tettél már megint?
- Minden tökre rendben volt, aztán valami kattant nála, és elküldött a francba.
- Mit tettél már megint?
- Semmit! - ordítok.
  Komolyan ettől a lánytól, már a hajamat tudnám tépni. Ahogyan rám nézett, ahogyan elhitte azt, hogy meg tudnám bántani én is úgy, ahogy az a többi kis gyökér. Fogalma sincs arról, hogy rohadtul nem megbántai akarom Őt.
- Veszekedtünk. - nyugszok le.
- Min?
- Azt hiszi bántani akarom.
- Beszélt nekem arról - kezdett bele - Arról, hogy mennyire rossz volt neki. Ott Amerikában.
- Olyan kis kicsi. - sutyorgom.
- Hagy neki időt Hazz. Nehéz neki azt felfogni, hogy valami komolyat érez valaki iránt. és ahogy nem akarod bántani.
- Érez irántam valamit?
- Te komolyan ilyen pöcs vagy? Ha nem érezne hagyta volna, hogy megcsókold?
- Zayn te egy zseni vagy! - borzolom össze a haját, mire vinyákol mint egy kis macska.
- Akkor is zseni leszek ha azt mondom van négy jegyem a O2 arénás Ed Sheeran koncertre?
- Mit érdekel engem Ed Sheraan.
- Te gyökér, ha már így startolsz Sophiera, akkor illene tudnod, hogy imádja.
  Féloldalasan elvigyorodtam, hisz arra magamtól is rájöttem, hogy ha Sophiet akarom, az nem lesz könnyű. A zuhany alatt állva, Sophie megilletődött arcát, láttam magam előtt, mikor kinézett az ablakon. Mondjuk tényleg hülye ötlet volt abba a rohadt nagy viharban ácsorogni. De tudtam, hogyha egy kicsit ráteszek, a jajj de beteg vagyok, dumával, Sophie aggódni fog értem. Ez annyit tesz, hogy velem kell lennie. Hogy én mekkora egy zseni vagyok.


- Ki az a gyökér?
  Másnap az ebédlőben ültünk, a szokásos helyünkön, mikor megláttam Sohiet. Mellette egy lányt, akivel asszem fizikára jár. Viszont azt a kis csávót, aki a bal oldalán sétált, elég közel Sophiehoz, na őt még nem láttam. Rohadtul bosszantott, hogy ott legyeskedik körülötte. Láttam Zayn szemén, hogy megkérdezné féltékeny vagyok e. A válaszom nem lenne, de kicseszettül az vagyok.
- Andy, a neve! - ver vállon Josh.
- Kösz! - biccentek.
- Haver ne tegyél semmit! - súgja Zayn.
- Ha az a kis köcsög hozzáér, akkor csinálok valamit.
- Nem kellene. - mondja Dave.
- Mi? - kérdezem.
- A kis csaj, téged néz. Le sem veszi rólad a szemét. - nevetett.
  Szívesen állba csaptam volna, mikor illetlenül mondott valamit Sophiera. Mikor felé néztem Ő rekord sebességgel vette eszt észre, és rekord sebességgel vörösödött el. Azt hiszem én is vörös voltam, mikor megláttam a felsőjébe szúrt rózsát. Azt a rózsát amit én adtam neki. Egy kicseszett vihar kellős közepén.
- Mehet? - fordulok Zayn felé.
- Mehet haver! De ha rájön, én nem állok ki érted.
   Cinikusan kiröhögöm, majd  a röhögésem begörcsölt köhögésbe megy át. Kis híján megfulladok, attól, ahogyan Zayn a hátamat verdesi. Le merem fogadni élvezi. Lehajtom a fejemet, hogy hihetőbb legyek. Fejem a begörnyedt vállaim közé esik, a köhögésem kicsit elmúlik, de a torkom, rohadtul kapar.
- Minden rendben? - hallom Perrie hangját.
- Nem tudom. -felelem rekedten.
- Zayn segíts, vigyük el az orvosiba.
  Mikor meghallom Sophie ijedten remegő hangját, és ahogyan a csöpp kis keze a hajamba túr, hogy egy pillanatra magához vonjon. Mint egy doromboló kiscica, bújok oda hozzá. Most már mindkét karja, körbe ölel. Olyan jó illata van.
- Akkora egy idióta vagy. - súgja.
  Köhögéssel válaszolok.
- Nem kellett volna az esőben álldogálnod, mint egy féleszű. - mondja és elenged.
  Tehetetlenül, hagyom, hogy Zayn és Josh elcipeljenek. A vállam felett hátra nézek, és Sophiet keresem. De nem találom, ezért meg akarok állni.
- Itt van előttünk. - mondja Zayn.
  Magam elé nézek, és látom a remegő alakját. Tekintetemet, akkor is a fenekére vezetem, oh anyám!  Furcsállva nézem azt, hogy szerintem Sophiet jobban megviseli a kis megfázásom, mint engem. De tetszik, hogy ennyire aggódik.
- Minden rendben? - hallom az orvos hangját.
- Csak szarul vagyok! - felelem száraz torokkal, mire Sophie a bordáim közé nyomja csontos könyökét.
   Hagyom, hogy az orvos rendesen megvizsgáljon. Fáradt szemekkel nézem, mikor Sophieval segítenek levenni rólam a felsőt. Érzem puha kezeit, ahogyan a hátamat cirógatja. A légzésem szapora lesz, és a szívem sem marad a helyén. Még hallom, ahogyan magyaráz valamit Sophienak, de én csak nézem őt. Lágy hangján megéri az orvost, hogy egy pillanat és elmegyünk, csak beszélni akar velem.
   Elvigyorodom, hisz kettesben leszünk. Arra viszont nem számítok, hogy a tenyerét az arcomhoz csapja. Kitágult szemekkel nézek rá, és érzem az ujjai nyomát.
- Miért csináltad ezt? - háborodok fel.
- Miért? Még kérdezed?
- Csak egy kis megfázás. - legyintek.
- Komolyabb bajod is lehetett volna! - ront nekem.
  Még időben elkapom a derekánál fogva, és magam mellé tuszkolom. Lassan, és féltve döntöm hátra a betegágyon, majd fölé gurulok.
- Sose szexeltem még olyan helyen, mint egy orvosi rendelő! - pimaszkodom.
- Nincs is neked semmi bajod! - csap vállon.
- De van.
  Kemény ágyékomat, ami már rohadtul feszül, amióta megbámultam a fenekét. Lábai ernyedten engedik, hogy közelebb nyomjam magam neki. Halk sóhaj szakad fel a torkából. Olyan sóhaj amitől csak még jobban megindulok.
- Nem akarsz segíteni? - csókolom.
- Nem! - feleli, dadogva.
- Tudod, mikor dadogsz.... - kezdek bele - Már az elég hogy rohadt kemény legyek.
- Lenyomok a torkodon egy csomag spatulát, ha nem fogod vissza magad. - mondja haragosan.
- Ne már bébi! - harapom a fülét.
- Még egy bébizés, és egyedül gyógyulsz meg! - fenyeget.
- Velem maradsz?
- Miattam vagy beteg, így én felügyellek majd.
  A szívem megint ugrálni kezdett. Arcomat a nyakába fúrtam, és magamhoz szorítottam pici kis testét. Kis kezével a hajamba túr, közelebb vonva magához. Percekig nem engedem el magamtól, csak ölelem.
- Köszönöm! - morgom.
- Menjünk!
- Nem szeretném, ha az a kis pöcs a közeledben lenne.
- Ki?
- Az akivel az ebédlőben voltál.
- Andy?
- Ki a szart érdekel a neve! Mit akart tőled?
- Meginni egy kávét.  - feleli.
- Elmész vele?
- Nem tudom.
- Nem tudod? - kiáltom.
- I-itt vagy tt-te és nem tudom. Eleanor mindig azt, mondta ha valaki tetszik neked ne menj mással el.
- És tetszem neked? - hajolok bele az arcába.
- Nemet mondtam a kávézásra, szerinted?
  Ujjaimat összekulcsolom az övéivel, és közelebb vonom magamhoz.  Köhögök egy sort, talán többet mint egy sor, de kit érdekel, beteg vagyok.  Sophie a bal kezét ügyetlenül, a derekamra kulcsolja, ami forrósággal önt el. Vigyorogva lenézek rá, és homlokon csókolom. Merem remélni, hogy csak velem jön el kávézni.
  Beérve a kampuszba, Sophie rám parancsol menjek fürödjek, le. Unszolom egy kicsit, hogy jöjjön velem, de nemet mond. Viszont megígéri, hogy az ágyban vár. Látom a szemeiben, hogy még mindig azon van, hogy ne jöjjünk össze, mert megbántom. Én pedig bebizonyítom, hogy ez nem igaz.
   Egy szál törölközővel a derekamon, lépek ki. Sophie az ágyon fekszik, és egy könyvet olvas. Arcának vonásai olyan nyugodtak, órákig tudnám nézni Őt, ahogyan olvas. Oda sétálok hozzá, a bokáinál fogva meghúzom Őt, így pont alattam fekszik. A könyvet kiveszem a kezéből, és rádőlök. Kezemet az arcára simítom, hogy ne  tudjon elfordulni tőlem. Ajkaimmal körbe csókolom az arcát, végül az ajkait. Egyre hevesebben csókoljuk a másikat, míg el nem fogy a levegőnk.
- Eljössz velem egy Ed Sheeran koncertre?
  Választ sem várva, csókolni kezdem Őt, újra, és újra.

Díj....

 

    Köszönöm a díjat Marcsi*-nak!!!

  Nem igazán vagyok olyan díj küldözgetős meg ilyenek.... Így csak a kérdésekre válaszolnék!

11. dolog magamról:
1. 5SOS rajongó vagyok <3
2. One Direction rajongó vagyok <3
3. Barna hajam és barna szemem van.
4. Június 2-án születtem.
5. Kedvenc színem a zöld és a kék.
6. Imádok olvasni és zenéthallgatni.
7. Több mint 10 éve táncolok és imádom! <3
8. Szeretek a legjobb barátnőmmel hülyéskedni.
9. Szeretnék megtanulni spanyolul.
10. Hemmo a becenevem! Barátnőm találta ki :))
11. Barátnőim szerint őrült nevetésem van! :))


11. kérdésre a válaszaim:

1.Hogyan jött a blogod ötlete?
   A barátnőmmel közösen jött az ötlet. Tavaly nyáron jött az ötlet, mikor épp a Skillet - Hero című számot halgattuk. 

2.Kedvenc rajzfilm?
 Nincs.

3.Szeretnél tetkót?
  Egyszer igen. Nagyon!

4.Mitől félsz?
 A bogaraktól.

5.Mi a kedvenc hónapot?
 Május és a június.

6.Mi az, amin változtatnál magadon?
  Mit nem? :))

7.Mi a kedvenc színed?
  Zöld és a kék.

8. Hány éves vagy?
   17 leszek

9.Hova utaznál el legszívesebben?
   Anglia és Ausztrália.

10.Allergiás vagy valamire?
  Nem.

11.Mennyire vagy bevállalós?
 Az attól függ miben de általában az vagyok.

12. fejezet

   Tizenkettedik fejezet!
   Jó olvasást!

    Sophie Peazer szemszöge:


    Nem emlékeztem arra, hogy valaha is így aludtam volna. Ilyen kényelmetlenül. Harry a nagy kócos fejét a nyakamba fúrva morgott, mint egy kiskutya. Nagy testét rajtam pihentette, széles mellkasa összenyomta az én mellkasomat. Forró lehelete égette a bőrömet, ahogyan ki fújta a levegőt. Ujjaival a fejem fölé szegezte a csuklómat, míg a másik keze, a bordáimra tapadt.
   A szabad kezemmel beletúrtam hosszú kócos hajába, próbáltam elhúzni magamtól, de az lett a következménye, hogy szorosabban nyomult rám. Ujjaim végig követték a nyakét, majd a csupasz hátát, kezdtem cirógatni.
- Ideje felkelni! - súgtam.
- Mhhm. - morgott.
- Gyerünk Harry! Megfulladok! - nevettem.
- Mhhm.
  Csak egy picit emelkedett el tőlem, így már nem a teljes súlya nehezedett rám. Ajkai puhán érintették a bőrömet, a hümmögésén kívül innen tudtam, hogy ébren van. kezemet megint felvezettem a hajába, hogy beletúrjak, és élvezzem, ahogyan a kis kunkori tincsek kicsúsznak az ujjaim közül.
- Szeretem ha játszanak a hajammal. - dörmög.
  Oh Istenem, az a hang. Olyan mély, rekedtesen csengett a fülemben, mint egy ezeréves hangfal.
- Lassan befonhatod.
- Nem tudok fonni!
  Csillogó szemekkel felemelte a fejét, jobban szétfeszítette a lábaimat, hogy még közelebb legyen hozzám. Hátra döntött fejjel, sóhajtottam, mikor kemény ágyékát nekem nyomta. Ajkai, melyek duzzadtak voltak, most egyre közelebb kerültek hozzám. Mosolyogtam, amint orrát az enyémhez dörgölte. De mielőtt megcsókolt, megszólalt.
- El szeretnélek vinni egy randira.
- Randira?
- Aha.... Beülhetnénk kávézni! - nézett rám kacéran.
- Ha megint a szűz vagy, dumádat adod elő, nem megyek veled sehova.
- Már tudom, hogy szűz vagy! - von vállat - De van más dumám is!
  Felnevetek a gyermekes lelkesedésén, de mielőtt válaszolhatnék, megcsókol. Végre. Minden gondolat, nagy ívben elkerüli a fejemet. Nem tudok semmire sem gondolni, csak arra, hogy rajtam fekszik. És csókol. Legszívesebben addig akarnám, hogy csókoljon, míg el nem felejtek mindent. Csak Őt nem.
- Mit akarsz csinálni most?
- Az előbb még randira hívtál. - húzom meg a haját.
- Nem nem velem! - tiltakozik - Daniellel?
- Nos, Ő az anyám. Amióta az eszemet tudom, kíváncsi vagyok rá. Most, hogy itt van, nem akarom, hogy megint lelépjen. - sütöm le a szememet.
- Én itt leszek! - csókol meg.
- Várj! - tolom el magamtól.
- Mi van?
- Az apád és Danielle, összeházasodnak nem?
- Öhm jah.
- Lényegében testvérek leszünk. Nem kéne csókolóznunk!
  Tenyereimet rátapasztom a mellkasára, és eltolom magamtól. Megdermedt arca, vicces látványt nyújt. Csak néz rám, és próbálja kivenni belőlem, hogy csak viccelek.
- Szerinted ez gondot okoz nekem?
- Nekem igen.
- Oh, kérlek, Sophie! Ne nevettess!
- Nem nevettetni akarlak. Komolyan gondoltam.
- Nem vagyunk vérrokonok. Mit számít ez?
- Ha nem is a rokonság miatt, de vannak és lesznek más okok is amiért nem menne. - mondom.
- Te most kicseszettül szórakozol velem? - rivall rám.
- Nem szórakozom! - simítom tenyeremet az arcára.
- Akkor meg mi van?
- Te ezt nem érted, Harry!
- Nem vagyok gyengeelméjű hogy ne tudnám felfogni! - nevet a képembe.
- Hallani akarod? -vágom neki gúnyosan - Hát rendben. Belefáradtam. Fogalmad sincs róla, mennyiszer, de mennyiszer röhögtek a képembe, mikor el hitették velem, hogy a barátaim akarnak lenni. Aztán mégsem. Belefáradtam, hogy elviseljem a megaláztatást, hogy sosem lehetek olyan mint Ők. Nincs pénzem, nincs szép ruhám! Épp, hogy van pénzem! És azt hiszem belefáradtam, abba, hogy egyedül maradjak. Egyedül azokkal az érzésekkel, amiket tönkretettek.
- Sophie!
- Nem! Ne! Nem akarom, hogy megbánts.
- Sose tennék ilyet.
- De, megfogod tenni. Nem veszed majd észre de meg fogod tenni.
- Mit akarsz ezzel mondani?
  Megráztam a fejemet, hogy sajnálom. De olyan értetlenül reménnyel teli szemekkel nézett rám. Lenyeltem a gombócot a torkomban, de jött helyette egy másik. Forró könnyek lebegtek a szemem alatt, és nem akartam őket szabadjára engedni. De azzal, hogy sírtam, csak nehezebbé tette, azt, hogy elengedjem Őt.
- Azt, hogy jobb ha most elmész. És nem keresel többször.
- Viccelsz ugye?
 Nem legesen rázom a fejemet.
- Ezt akarod? - bólintok - Rendben. De csak, hogy tudd, nem adom fel. Be fogom bizonyítani, hogy nem foglak megbántani, mint az a többi gyökér.
- Harry!
- Nem hagyom, érted! Kellesz nekem. És nem csak arra, hogy megbántsalak.
  Ajkait durván nyomta nekem. Még mielőtt elhúzódhattam volna, nyelve becsúszott a számba, és forróbban csókolt mint eddig. Kezei az arcomra siklottak, mikor el akartam húzódni. Szorosan ölelt magához, és csak csókolt.
- Most elmegyek! - mondta - De ha kell itt fogok feküdni az ajtótok előtt még azt nem mondod, elég lesz!
  Még egy csókot lehelt az ajkaimra. Dühösen felrángatta a magára az öltönyét. Kicsapta maga előtt az ajtómat, pillanatokkal később a bejárati ajtó csapódott be mögötte. Hátra dőltem az ágyban, a fejemre húztam a takarót. És abban a pillanatban, nem találtam helyesnek, hogy üres mellettem az ágy.
- Kicsim mi történt? - simul egy két az arcomra.
  Könnyes szemekkel felnézek a Nevelő anyámra. Megrázom a fejemet, és inkább hozzá bújok. Azt hiszem a kiabálásunkat még Ők is hallották, főleg a bejárati ajtó csapódását. Szorosan fonja körém a karjait, és csitítgat. Nem igazán sokra megy vele, de próbálok megnyugodni.
- Mit mondtál neki?
- Azt, hogy nem akarom, hogy megbántson.
- Oh, Kicsim!
- Sokkal jobb lesz így. sose illettünk volna össze. Egyébként se kedvelnek a barátai.
- Nem a barátainak kell kedvelnie téged, hanem neki. És ahogy láttam, nagyon is kedvel.
- Jobb lesz így. Már elsőre sem szabadott volna, ennyire megkedvelnem Őt. Hiba volt.
- Semmi hiba nincs benne, ha kedvelitek egymást. - csókol homlokon.
- Danielle ma át akar jönni. Látni szeretne.
- Nem lehetne, hogy este jöjjön. Nem akarok így találkozni vele.
- Mikor Harry lelépett felhívtam. Ide tart.
- Mi? - kiáltom.
- Kicsim, ő tud neked segíteni. Számtalanszor volt ilyen helyzetben.
  Feladtam a harcot azzal, hogy az anyám és én egy csendes kis kávézóban üldögélve megismerjük egymást. Eleanor kiment a szobámból, én pedig magamra maradtam. Bárcsak mielőtt össze vesztünk volna Harryvel, addig csókolt volna, míg el nem felejtek mindent. Így most nem sírnék miatta.
  Danielle, az anyám úgy tíz perc múlva megérkezett. Hallottam a kétségbeesett hangját, hogy nem fogok örülni neki. Oh, ha tudná én mennyire félek vele találkozni. Hallottam a lépteit, majd az ajtóm nyikorgását.
- Sophie? - szólt hozzám halkan.
- Szia! - suttogom zavartan.
- Fogalmam sincs mit kellene mondanom. - nevet zavartan.
  Lepakolja a holmiját leveszi a cipőjét, és felém indul. Könnyed léptei vannak. Nem is hallom ahogyan ide r hozzám. A haja nagy hullámos fészekben öleli körbe az arcát. Szemei olyan barnák, és csillogóak, mint egy fényes ékkő. Ajkain halvány kis mosoly játszik.
- Szabad? - emeli fel a takarómat.
- Mhm. - bólogatok.
  Befekszik mellém, kicsit közelebb mint kellene, de még így se érzem magam zavarba. Jó érzéssel tölt el, hogy mellettem van. Annyi év után. Csak nézek rá, mikor magához ölel, és elmondja mennyire vágyott erre. Elmondja azt is, hogy nagyon büszke rám, hogy a King's College tanulója vagyok.
- Húsz éven keresztül, csak egy fényképem volt rólad. És most itt vagy, és nem tudom mit kellene mondanom.
- Kezdhetnénk azzal, hogy elmeséled miért könnyes az arcod.
- É-én.... - dadogok.
- Nem akarlak kötelezni semmire. Csak szeretnék egy kicsit az anya szerepében lenni. Szeretnék részese lenni az életednek. Persze csak ha akarod.
- Az anyám vagy! - ölelem meg.
  Kicsit megdermed, de vissza ölel. Nyugtató ölelése van.
- Harry. - mondom.
- Annyit tudok, hogy oda van érted. - nevet.
- Elküldtem.
-Auch!
- Nem, nem tudom miért! Akkor helyesnek tűnt. - nevettek akadozva.
- Talán abban a pillanatban helyesnek is tűnt. Megbántad azt, hogy elküldted?
- Talán.
- Nos akkor! Miért küldted el?
- Ostoba okokat hoztam fel. Aminek van igazsága, hisz nem akarok megint nevetség tárgya lenni.
- Ez nem ok arra, hogy elküld! - simítja a fülem mögé a hajamat.
- Megijedtem. Megijedtem attól, hogy túl komoly lesz az amit iránta kezdek érezni. És ez megrémít. Sosem éreztem még ilyet.
- Szerelmesnek lenni, nem bűn, Sophie!
- Nem szeretem Őt.
- Le merem fogadni, hogy igen. s azt is, hogy Ő előbb szeretett beléd mint te Ő belé.
- Nem szeretem Őt!!
- Most még ezt mondod. Ilyenkor mindenki ezt mondja.
  Fogalmam sincs mennyit, és hány órát beszéltünk. De egyre jobban lettünk felszabadultak. Ő mesélt Harryről, Liamről, az apámról. Az életéről, hogy mennyire nem akarta, hogy így alakuljon minden. Este felé ment el, de megbeszéltünk egy délutáni kávézást, és azt is, hogy segít munkát szerezni. Mar van is egy ötlete, de nem árult el semmit.
  Késő este, elég nagy vihar tombolt. Mióta Angliában vagyunk, nem volt ilyen idő. Már épp azon rágódom, hogy mikor alszok el, mikor apró kopogtatásokat hallok. Felállok kinézek az ablakomon. Megdörzsölöm a szemeimet, hogy biztosra menjek abban, amit látok. Pislogások hada után, sem tűnik el onnan.
  Harry áll a házunk előtt, kezében egy virággal. És nem igazán zavartatja magát, abban, hogy zuhog az eső.

11. fejezet

 Tizenegy! Jó olvasást!
                                       

Sophie peazer szemszöge:

- Vissza akarok menni!

  Próbáltam kirántani a kezeimet, Harry vasmarkából. De képtelennek bizonyult. Erőtlen, és rémült testemet, magához nyomta, könnyebbé téve, hogy a karjaiba vonjon. Lelógó lábaimmal kapálóztam, és próbáltam megrúgni vele. Zöld szemei, lágy haraggal néztek felém. Egyik keze a tarkómra csúszott, arcomat maga felé fordítva. De én haragosan néztem rá.

- Kérlek Sophie! Maradj nyugton.

- Ha vissza engedsz oda! Hozzá.

- Most nem lehet.

- Hazug vagy! - csapom arcon.

- Rohadtul nem tudtam, hogy az anyád! - dörren rám - Annyit tudtam, hogy valakit keres. És apám segít neki. Mást nem tudtam, ma reggelig.

- Nem hiszek neked!

- Kihallgattam őket! Danielle mindent elmondott. Főleg rólad, és az apádról!

- Undorodom tőled!

- Sophie!

- Volt egy kicseszett napod arra, hogy elmond!

  Sikerült kiszabadulnom, a meleg védő ölelésből. Fáztam, hideg volt a közelsége nélkül. De az az érzés amit iránta éreztem, megrémített.

- Hazug vagy! Egy utolsó, hazug!

  Apró ökölbe szorított kezeimet, a mellkasához vertem, azt akartam, hogy érezze ő is, azt amit most én. Hogy érezze, azt amit iránta érzek.

- Annyira utállak!

- Tudod, édes tudom!

  Karjaival közelebb vont magához, reflexből bújtam hozzá. Megnyugtatott, még ha most nem ő nem is fogja fel, mi zajlik le bennem. Remegve öleltem vissza, a könnyeim megállíthatatlanul potyogtak. Pedig mind a ketten jól tudtuk, hogy nem kellene sírnom, egy olyan nő miatt, aki elhagyott. Még ha azért is, hogy jobb életet biztosítson nekem.

- Haza viszlek!

- M-megcsókolsz? - nézek rá félve.

- Azt hittem sose engeded meg nekem. - sóhajt megkönnyebbülten.

  Puha ajkait az enyémnek nyomódtak, a mellkasomon tátongó űr pedig, lassan összehúzódott. Forró tenyereit az arcomra simította, mellkasunk egybeforrt, a vágy, hogy a csupasz bőrünk simuljon így egybe, az megőrjített.

- Menjünk. - szakadt el tőlem.

- Itt maradsz velem?

- Persze. 

  Csöndben maradtam. A szavak valahol elakadtak bennem. De tudtam, hogyha megszólalok, akkor is fájó szavakat vágnék a kócos fejéhez. Mégis a bal tenyere, biztatóan simult a combomra, és nyugtató jelleggel markolt bele. 

  Belenyúltam a fekete kézitáskámba, csak azért, hogy kiemeljem belőle az anyám fotóját. Mindig emlékeztem rá, mikor a Nevelő szüleim oda adták nekem. Minden éjszaka, mindent elmondtam neki. Bár tudtam, hogy Ő nem hallja.

  Elárulva éreztem magamat. Az emlék, ahogy ott állt. Teljességében, és megvolt az amit akart. Valahogy mérhetetlen boldogság járt át. Attól függetlenül, hogy fogalmam sincs ki ez a nő. Nem éreztem annak a kényszerét, hogy anyunak, vagy bármely más érzelmes szóval jellemezzem.

- Sophie! Itt vagyunk!

- Honnan tudod, hol lakom?

- Érdekelsz. - mondta - és mindent tudni akartam rólad!

  Arcon csókolt, majd kiszállt, hogy kinyissa nekem az ajtót. Amint kiszálltam, az érzés, csak úgy vonzott magához. Közelebb bújtam hozzá, arcom felét pedig a mellkasának nyomtam.

- Minden rendben lesz! - búgta.

- Találkozhatok majd vele?

- Ő nagyon szeretne veled találkozni. 

  Szégyenkezve lehajtottam a fejemet. Tudtam, hogy Ő nem ilyen környezethez van hozzá szokva. Elléptem tőle, két lépést, hogy látszódjon, mi nem vagyunk egy kasztba valók. De ő egy zavart vállrántással, magához rántott. Homlokon csókolt, és elindult a bejárat felé. Magunkon éreztem a kíváncsi szomszédok, vizslató tekintetét. Frusztráló volt.

  Remegő kézzel bedugtam a zárba a kulcsot, és miután beléptünk felkapcsoltam a lámpákat. Szembe fordultam, a zavaró tekintettel álló Kócosra a házam küszöbén.

- Hát, itt lakom. - csuktam be magunk mögött a kis családi ház ajtaját.

- A szobáért jobban kíváncsi vagyok.

  Lehajtott fejjel, próbáltam elrejteni az arcomat. Ne azért mert nem akartam neki megmutatni. Hanem a piszkos gondolatok miatt amik az eszembe jutottak. Valahogy akartam azokat a gondolatokat.

- Édes, úgy nézel mintha megerőszakolni vinnélek.

- Mi? - nyeltem félre.

- Csak ne nézz így rám. Nem teszek olyat amit te nem akarsz.

 Zöld smaragdjaival mélyen az enyéim lelkébe nézett. Olyan undorítóan nyálasan.

- Nem fogunk szexelni!

- Ezt se én mondtam.- emelte .magasba a kezeit.

- Te kujon!

  Nevettem fel. Vállaiba kapaszkodva, felhúzódtam ajkaihoz. Milliméterekre az ajkaitól, megálltam. Éreztem forró leheletének perzselő forróságát. Ujjai belemélyedtek a derekam puha bőrébe. Combjaink, mellkasunk, testünk számos része össze tapadt. Fejét oldalra döntötte, puha fürtjei oldalra borultak. Hallottam amint ketyeg az időzített bomba, ami ketrecbe zárta az egymás iránti vágyunkat.

- Annyi mindent csinálnék most veled! De tekintettel vagyok arra hogy szűz vagy!

- Harold, még egy szűz vagy mondat, és repülsz innen!

- Csinálják valami mást, amihez nem kell a merev far...

- Oké, oké!

 Választottam a tenyeremet az ajkainak. Nem akartam hallani az ő merev fa.... izé ott pénzről. Éreztem, hogy mosolyra húzza ajkait. Képen akartam törölni, és szívesen készítettem volna fel a védelmét, a merevedéséhez. Ott akkor eszembe jutott, mikor az első napomon rá is markoltam. Kínos volt, mert akkor is merev lett, volt.

- Mi jutott eszedbe?

Semmi, semmi. - terelem a témát - Éhes vagy?

- Megkóstolnálak.

  Kerekedett szemekkel néztem rá. Vissza szólni se tudtam. Ajkait, egy időben nyomta, feszes játékával együtt nekem. A lélegzetem is elakadt. Nagy levegőt vettem, mielőtt bekebeleztem húsos ajkait.

- Nem. nem. Nem állunk olyan kapcsolatban, hogy azt csináljuk.

- Dugjunk.

- Komolyan haza küldelek!

- Oké! Megígérem, hogy nem veszek elő semmit, ami hozzám tartozik. - kacsintott.

- Harry!

- Ha ígérek valamit azt be is tartom! De azért veled alhatok? Olyan magányos szoktam lenni.

- Zaynnel vagy egy szobában?!

- De ő horkol, és nem csókolhatom meg. 

- Igen. - kuncogok - Az fura lenne.

- Jah, a szakálla kidörzsölné a puha ajkaimat.

  Oké, én feladom. Ennek a gyereknek nincs egy épp gondolata sem. A mocskos megjegyzései, amikkel az agyamon biciklizik, megőrjít. A fejemmel intettem, hogy kövessen, de mielőtt megmutattam, hol aludhat megint megkérdeztem,  éhese, a válasz ugyan az volt. Ha így viselkedik, még a mosdót sem használhatja, nemhogy ennit adjak neki. Szemtelen fráter.

- A túloldalt, szembe van egy vendég helység.

- A te ágyad megfelel.

  Lehúzta magáról a felsőjét, a napbarnított teste, tele volt ragasztóval hisz csak úgy vonzotta a tekintetemet. Le se tudtam venni róla. A formás fenekéről, és a szűk boxeréről, nem is beszélve. Hosszú erős lábai voltak, keskenyedő V vonallal, az apró vékony szőrcsík, csak még jobban megbolondított. Nagy nehezen le küzdöttem a szorongásomat, hogy ne tapasszam a tenyereimet, forró, napsütötte bőréhez. De megálljt parancsoltam.

- Vedd le a ruhád!

- Mi van? - fordulok felé.

- Ha te nézhettél engem. Akkor én is téged. - akaratoskodott.

- Akkor hadd forduljak meg. 

- Még mit nem! - horrkant fel - Leveszem én magam.

  Dacos léptekkel közeledett felém, én pedig hátráltam tőle. Megijedtem attól, hogy mit fog velem tenni. megijedtem attól, hogy akartam azt, hogy tegyen velem valamit. Mielőtt tényleg elfuthattam volna, a karomnál fogva elkapott, és nem eresztett.

  Ujjaival megkereste a ruhám cipzárját, és lassan a bőrömet érintve, lehúzta azt. Mikor magamhoz szorítottam a ruhát, ő elvette a kezeimet, és hagyta leesni magam körül a ruhát. Szemei nagyra nyíltak,  és elsötétültek, mikor meglátta a csupasz mellkasomat. Sikertelenül jártam mikor megpróbáltam elfordulni. 

  Nagy tenyereit felvezette a melleim vonalához, és mielőtt megfogta volna, lágyan cirógatta a bordáimon lévő érzékeny bőrt.  Tenyerei forrósága, megfeszítette a mellkasomat, mikor kezei felcsúsztak, és közre fogták a melleimet. Halk nyöszörgés szökött ki belőlem, mikor lágyan megszorította.

- Mh, milyen puha vagy. - csókolt a nyakamba.

- É-én... - dadogtam.

- Ss, nem teszünk semmit, csak ha akarod.

- Nem! - ellenkeztem hangosan.

- Ezt vedd fel!

  A kezembe nyújtotta a földön heverő Nirvana felsőmet, és Ő maga bújtatott bele. Letérdelt levette rólam a cipőket, a harisnyát, végezetül pedig csókokat nyomott a belsőcombjaimra. Karjaiba zárva, az ágyra fektetett, a lábaim közé férkőzött, majd nekem nyomta magát. A hirtelen jött élvezettől, felnyögtem.  Éreztem, hogy zavarban vagyok, és ezt Ő is tudta. Még párszor, jóval erőteljesebben nekem nyomta lüktető ágyékát, majd a mellkasára vont.

- Aludj szépségem! - csókolt meg.

- Jó éjt, szörnyeteg! - bújtam hozzá.

10. fejezet

 Megérkezett a tizedik fejezet!
 Jó olvasást!                    

 Sophie Peazer szemszöge:


   Hagyjam leengedve, vagy kössem fel? 
A fekete báli ruhámban, illegettem magam, a bérelt házunk, csöpp kis fürdőjében. Az egész alakos tükör, előtt állva, kétségbe vontam magam, hogy bele illenék e, oda. Abba bálba, a méregdrága ruhákba bujtatott bábok közé.
 Ilyenkor az eszembe villant a, csók maratonom.  Mikor az ajkaimat figyeltem, valahogy mindig olyan duzzadtnak, és rózsaszínnek láttam őket. Az arcom ki volt pirulva, ez még a festékem alatt is látszott. A Nevelő anyám szerint, csillognak a szemeim, és boldogabb a hangom. Szerintem hazudik. Semmit se változik az ember, negyed óra csókolózás után.
- Szeretem, ha le van engedve a hajad. Kicsi korodban, imádtad, ha piszkáltuk.
- Tényleg?
  Louis, tök lazán álldogált, az ajtó keret szélének dőlve. Öltönye felnőttesen feszült rá, mégis a piros nyakkendője kicsit lezserebb és, és fiatalabbá tette. Pedig elég öreg.
- Baszki! Mintha Daniellet látnám.
- Mennyire vagyok olyan, mint a vér szerinti anyám?
- Ezt Eleanortól kellene, kérdezned. Anyád,és Ő, még pisilni is kézen fogva mentek. Bahr, fura lányos szokás.
- Eleanor nem sokat mond el róla. - felelem feszülten.
- Neki volt a legnehezebb, hogy elment.
- Neked az volt?
- Egy hülye kamasz voltam. Buliztam, minden időmet Eleanorral töltöttem. Aztán anyád lelépett, mi meg ott álltunk egy két hónapos csecsemővel a kezünkben.
  Sose ismertem az anyámat. Louis, és Eleanor, amióta az eszemet tudom, azt mondják olyan vagyok mint Ő, apámra nem is hasonlítok.
  Mielőtt elléptem volna az egész alakos tükör elől, még egyszer végig néztem magamon. Be kell valljam, visszavonhatatlanul beleszerettem a rajtam pihenő báli ruhába. Eleanor kitett magáért. A hajamat szétterítettem a hátamon, és hagytam, hogy pár tincs a mellkasomra zuhanyon.
- Indulhatunk! - néztem várakozás teljesen a nevelő szüleimre.
- El sírom magam. Kicsim, gyönyörű vagy!
  Eleanor és az érzékenynél is érzékenyebb érzelmei.
- Ne mert akkor én is sírni fogok. - nevettem, pislogva.
- Az a fiú hanyatt fogja dombi magát tőled! - csókol arcon.
- Milyen fiú? Sophie!?
  Kipirult arcal inkább kirobogtam a taxihoz, ami ránk várt. Becsusszantam hátra, és az ablaknak döntöttem a fejem. Tényleg tetszenék Harrynek? Valószínűleg nem, hisz' lesznek nálam csinosabb lányok is. Csillogósabb ruhákban, és gyönyörű sminkel.
   Meglepődtem mikor kiszálltam a King's College főépülete előtt. Máglyák égtek sárgás lánggal, rózsaszirmok hevertek szanaszét a kitaposott utakon. Egyszóval, kitettek magukért a rendezők.
- Oké! - csapta össze a kezét Louis - 15 perc, max 45, körbenézünk táncoltuk, pletykáltok egy kicsit, utána zúzunk haza! Tízkor kezdődik a hoki meccs.
- Louis! - rivalltunk rá.
- Bocs, drágám, férfi vagyok. Kell a hűtött sör, és a hoki meccs.
   Nevetve, megforgattam a fejemet, és inkább elindultam befelé. A Nevelő szüleim, szerelmesen egymásba karoltak, és pusmogtak, hogy ki nyeri a ma esti hoki meccset. Kiskoromban, mikor még jutalomként, fagyit kaptam. És a jutalom is megvesztegetés volt. Louis, mindig két pálcikás jégkrémet adott, ha csöndben maradok, míg Ő hoki meccset néz. Nos igen, ilyenkor esik le az embereknek, hogy az egyetlen Walt Disney mese amit láttam, az is a Susi és a Tekergő volt.
- Tomlinson, és Peazer! - mondtam a meghívott neveket.
- Huszonkettes asztal! És a karkötőtök.
   A felsőbb éves, hidrogén szőke, pircinges lány, egy drágának tűnő gyöngy karkötőt, húzott a csuklómra, amin egy kék masni volt, az egyetem logójával.
- Sophie!
  Perrie, a terem másik végéből kiáltott utánam, mikor észrevétlenné akartam tenni magamat. Csinos ruhát viselt, azt a gyönyörű kéket, melyet megvettünk a boltban. Mh, Harry, hogy festhet abban az öltönyben...
  A kék csodába bújtatott szobatársam, sebes kocogott felé, a nagyon magas magassarkújában. Szőke haja a feje tetejére volt tupírozva, kék szemeit, kegyetlenül szép, és erős fekete smink keretezte, Azt hiszem, most el kell bújnom, egy sötét szobába.
- Nagyon gyönyörű agy! - húzom magamhoz - Zayn hanyatt dobja magát!
- Öt percig dadogott, mire kinyögte, hogy tetszem neki.
   Lányosan nyávogó kacajjal egymás szemébe nézve nevettünk. Azt hiszem Perrie lett a legjobb barátnőm. Karjaival szorosabban vont az ölelésébe, mikor kinevettük magunkat.
- Üdv ismért, Mr. és Mrs. Tomlinson! - nyújtja nekik illedelmesen a jobb kezét.
- Eleanor, és Louis! És egyébként csak idegenek fognak kezet!
  Perrie megilletődve, ölelte vissza lázban égő Nevelő anyám, szeretetre éhes, percekig tartó ölelését. Louis, elkezdte elsütni az értelmetlen poénjait, de örömmel fogadta a szőke ciklont.
- Harry, a 16-os teremben vár téged!
  Ez volt a kis papírgalacsinra írva, amit Perrie a kezembe nyomott, mielőtt elrángatta a Nevelő szüleimet, egy kis puncsért. Remegő lábakkal indultam meg a 16-os terem felé. Utamat, égő gyertyák, és világító lampionok keresztezték, de átlépve őket, csendesen haladtam tovább. Kényszerből kellett csendben lennem. A fejemben zúgó gondolataim hangos hangjait, még a szívem hevesen verő dobogása tudta csak elnyomni. Azt hiszem sose féltem még, kettesben lenni egy emberrel sem, mint most.
- Azt hittem el se jössz!
  Morgó mély hangja, egy haragos kiskutyára emlékeztetett. Mikor beléptem a terembe, senkit se vettem észre. Sötét volt, a halvány fényt ami beszűrődött, azt is csak a kint égő máglyák adták.
- Hát itt vagyok! - feleltem elpirulva.
- Gyönyörű vagy! - lépett elém.
- Nos, te pedig, igen fes vagy. - húzom meg szorosabbra a nyakkendőjét.
  Csábos vigyort int felém, és ajkaival közelebb férkőzik hozzám. Tenyerei, ismerősként, simulnak a testemre. Lehunyt szemekkel bújok a mellkasába, és dorombolni kezdek.
- Istenem! Annyira el akarlak vinni, innen és valami rosszat... Nagyon rosszat tenni veled.
- N-nem mehetünk el! - dadogom.
- Tudom. - sóhajt lemondóan.
- Azt... azt mondtad meg akarod ismerni a Nevelő szüleimet. - kezdek bele fojtott hangon.
- Be akarsz mutatni?
   Meglepődött arcát látva, elszégyelltem magam. Olyan helyzetben találtam magam, amit nem ismerek. Zöld szemeiből, olyan csillogást láttam, mintha, csak kényszeríteném valamire.
- Nem kell ha nem akarod! - szabadkozom.
- Sophie!
- Meg fogják érteni, hogy nem akarsz találkozni velük, hisz semmi olyan nincs köztünk, amiért be kellene mutatom téged, nekik.
- Sophie!
- Igen?
- Szeretnék találkozni velük. - nyom csókot ajkaimra.
- Oh. -nyögöm.
- De előtte táncolj velem.
  Kajaiba vont, és a halkan beszűrődő zene ritmusára táncoltunk. Át a padsorok között, lassan, és romantikusan. Néha ráléptem a lábára, Ő pedig csak szorosabban vont magához. Kezeimet becsúsztattam a zakója alá, és rámarkoltam a fehér ingére. Ajkaink sokszor találkoztak egy gyengéd csókban. Csak táncoltunk. El is feledkeztem arról, hogy mennyire nem illek hozzá. De megcsókolt, és azt is elfelejtettem, hogyan kell megállni a lábaimon.
  Biztatóan vigyorgott rám. Ajkat nekem nyomta, és csókolni kezdett. Ujjai bele túrtak a hajamba, ezzel közelebb vonva magához.  Mézédes csókja elfeledtette velem, hogy mit is teszünk. Mi nem illünk össze, hogy csak úgy random módon csókolgassuk a másikat. De mikor magához von, és csak ölel. Akkor... akkor úgy érzem otthon vagyok.
- Nagyon remegsz. Fázol?
- Nem tudok megállni a lábaimon. - nevetek.
- Miért?
- Remegnek a térdeim mint a kocsonya. - suttogom.
- Csak nem tőlem?
- Egoista majom!
  Kicsúszva karjai közül, a nagyterem felé veszem az irányt, ahonnan a zene érkezik. Harry mellettem jön, és kicsinek érzem magam mellette. Öltönybe bújtatott teste, valami kellemes bizsergést indít el bennem. Az arcáról inkább  nem beszélnék. Felkavaróan dögös.
- Ott vannak.
  Mutatok egy pontra ahol a Nevelő szüleim, állnak, egymásba fonódva, a zene ritmusára billegni. Harry össze kulcsolt az ujjainkat. Meleg bizalmat keltő érintésére, megszorítottam az ujjait. Lassan, már-már kínosan lassan lépkedtünk feléjük. Eleanor észre vett minket, és a szája elé kapta a kezét. Láttam a szemeiben a csillogást, az izgatottságot. Azt hiszem már most sajnálom Harryt. Ne tudja mit vállal mikor meg akarta ismerni a Nevelő anyámat.
- Eleanor már most kedvel. - súgom.
- Engem minden nő kedvel.
- Tényleg? - lököm neki cinikusan.
- Megharaplak! - fenyeget.
   Két pillanat múlva, ami nagyon gyorsan eltelt, oda értünk a Nevelő szüleim kíváncsi tekintete elé. Louis, komoly apás szerepébe bújva furán méricskélte a Kócost, Eleanor pedig, nos ő, alig bírt megállni egy helyben.
- Öhm, azt hiszem... - dadogtam - Be akarom nektek mutatni Őt.
- Louis és Eleanor Tomlinson, a Nevelő szüleim.
- Örvendek! Harry Styles vagyok!
- De göndör a hajad!
- Oh édes, ezt nem szabad!
  Louis még épp időben vonta magához Eleanort, még mielőtt beletúrt volna Harry hajába.
- Uh... Azt hiszem köszönöm. - nevetett zavartan.
- Szóval te lennél, a fiú akiért, a mi Sophienk oda van?
- Nos azt hiszem igen! Én volnék.
- Pontosan mit is akarsz a lányuktól?!
- Számomra kezdetnek megteszi ha elengedik velem egy randira.
  Ujjait ismét az enyémek közé fűzi, és közelebb húz magához. Amit persze készségesen megteszek. Bódító parfümének illata, elfeledteti velem, hogy egy kínos helyzet kellős közepén ácsorgunk.
- Mit szólnál ahhoz, ha előbb én elbeszélgetnék veled!
- Louis! - csattanunk megint egyszerre.
- Rendben. Van egy hangulatos kis kocsma a belvárosban, plazma tv, adják a kosár meccset.
- Hoki rajongó vagyok. - húzza el a száját - De rendben.
   Harry megkönnyebbülten engedi beesni a vállait, és immár felszabadultabban beszél a Nevelő szüleimmel. Percek óta, felszabadultan cseverésztünk. Minden téma szóba jött. Én csak néztem a magas Kócos alakját, ahogyan lazán a hajába túr, és a feje tetejére nyomkodja fel, kis göndörödő fürtjeit. Duzzadt ajkainak mozgása, ahogyan nevetés közben csücsörít. Kedvem lenne most megccókolni Őt.
   Halk zene szólt miközben épp arról beszélgettünk, hogy meghívjuk a Kócost hozzánk vacsorára. Mikor erőteljes kopogást hallottunk a hátunk mögül. Louis döbbenten nézett, míg Eleanor szemei kipattantak. Értetlenkedve fordultam meg, hogy szembe nézzek, az előttünk álló magas nővel. Haja ezernyi hullámokban pihent a feje tetején. Ajkai elnyíltak, szemei pedig először a Nevelő szüleimre, majd rám tapadtak. Szemeiben könnyek gyűltek mikor végig nézett rajtam.
  Harry, az idegen Nő mellé lépett, és készült be mutatni nekünk.
- Nos, uh.. Ő lenne az én nevelő anyám... Da... - hadarta volna de Louis közbevágott.
- Danielle? - súgta Louis.
- Te jó ég! - akadt el Eleanor lélegzete.
  Valahogy nem értettem, hogy mi folyik itt. Nem láttam semmit sem, mert az agyamat ellepte a helyzet súlyossága. És a mérhetetlen nagy igazság. Hisz' észrevettem a hasonlóságot köztem és a Nő között. Az ajkai görbülését, a szemei kecsességét, és kerekségét. Az arca vonalait, amelyek az én arcomon tükröztek vissza. Csak néztük egymást. Csak felmértük azt, hogy látjuk, egymást. Csak kellet egy kis idő míg megismertük egymást.
 Danielle. Danielle Peazer.
- Harry! Kérlek vidd haza Sophiet! - szólt nyugodt hangon Eleanor.
- Nem. - ellenkeztem - Nem akarok!
- Kérlek, kincsem most menj el!
- Ő az? - fordulok a Nevelő szüleim felé.
- Harry, vidd! Kérlek!
  Erős alakja körbe ölelte az enyémet, majd magához húzva haza vitt. Még hátra néztem a döbbent hármasra. De leginkább arra a nőre aki, engem nézett. A szemünk találkozott, igaz homályosan de láttam, hogy engem figyel. Lehunytam a szemeimet, arra gondolva, ha majd kinyitom nem lesz ott. De ott volt. A felismerés villám ként csapott belém. És ez megrémisztett.
   Hisz' lassan húsz év után, először látom a vér szerinti anyámat. Danielle Peazert.