9. fejezet

 Következő rész!
 Jó olvasást!                

Sophie Peazer szemszöge:


   Egy nap múlva megrendezésre kerül a Szülők-Nevelők bálja. A King's College főbejárata, a folyosók, és a torna terem, ki van mázolva. Krepp papírokkal, girlandokkal, és kék, illetve zöld lampionokkal.  A vaskaputól kitaposott kis ösvény, széleit, még nem égő máglyákkal tűzdelték körül.  Friss virág illat lengte be a torna termet, liliom, és rózsa. Meg egy fura nevű amit nem ismerek.
  Csütörtök délután van, én pedig egy ruha szalon, kényelmes kanapéján ülök, míg Őkelme Perrie Edwards, ruha próbát tart.  Nem tudta, eldönteni, hogy a kék, vagy a pirosas-rózsaszín ruha legyen a megfelelő. Hisz' a ruhához illő cipőt kell húznia. A cipő megvan, de a hozzá illő ruha még nincs.
- Nem tudom, Soph! A piros jobban áll! - nyavalyog.
- A kéket vedd meg. Ha lehet akkor gyorsan, kellemetlenül érzem itt magam.
- Miért? - kérdezi.
- Perrie, ez a hely itt méregdrága. Nekem pedig egy vasam sincs. Életembe nem láttam még ilyen ruha boltot, ahol ezreket kérnek, csak a kölcsönzésért.
- Hol veszed te a ruháidat? - lép ki a fülkéből, kezében a kék ruhával.
- Turkálókban. Olcsók, és jók.
- Szar helyek! - ránt vállat. Jézusom, mint Harry.
  Míg a szőkeség kifizeti a a méreg drága álom ruhát, addig én ön marcangolom magamat. Hisz' megfogadtam magamnak, hogy nem fogok gondolni Harryre. Még a kócosan göndörödő hajára sem, és a lopott smaragdokra a szemei helyén. Jézusom, megint rá gondolok! Hagyd abba Spohie!!
- Oh, és a Hölgy elvinné a Bátyám öltönyét!
  Perrie, belecsípett a derekamba, hogy figyeljek oda. Kérdőn felhúztam a jobb szemöldököm, és haragosan vontam kérdőre.
- Egy pillanat, és hozom.
- Nem viszem el neki, az öltönyét!
- Pedig de! - makacskodott.
- Perrie! Nem!
- De!
- Nem!
- Itt is lenne!
  A hízelgően vigyorgó eladó lány, a kezembe nyomta a frissen mosott, és frissen kiigazított öltönyt. Ami egy fekete zakóból, hozzá illő nadrágból, egy fekete mellényből, és egy fehér ingből állt. Az eszembe, csakis az a gondolat kúszott be, hogy nem sokára Harry illata esz. Az a tömény, dögös parfüm.
- Inkább menjünk! - dünnyögöm.
- Oh, édesem, a Bátyám épp a szobájában van! Felvinnéd, neki ha oda érünk?
- Kapd be! - vágok vissza.
  Mielőtt gondolkodnék, megint rosszkor ejtem ki a szavakat. Ajkaimra csapva, kikerekedett szemekkel bámulok a mellettem haladó szőkeségre.
- Sajnálom! Én nem, i-izé nem akartam ilyet mondani! - szabadkozom.
- Kapd be te is! - húzott magához - De azét vidd be az öltönyt!
  Duzzogva szálltam be a fekete, kis kocsiba, míg a drága öltöny  gyűrötten pihent az ölemben.  Nem akartam, találkozni Harryvel, próbáltam Őt, megint napokig kerülni.
  A férfi kollégiumi épületbe való belépés, elég komplikált volt. Hisz' a két épület nem koedukált. Lány nem mehet a fiú épületbe, és fiú sem mehet a lány épületbe. Ez így korrekt. Öt perce, ha nem több ideje civakodtam a Portással, hogy csak ezt az öltönyt akarom beadni és megyek.
- A hölgy velem van! - simította hatalmas kezét a derekamra.
- Beviszed, és sipirc! - dörrent rám.
- Beviszi , és marad egy ideig! - feleli a kócos, majd a lépcső felé terel.
   Jobb tenyere még mindig a derekamon pihen, így alkalma nyílik közelebb húzni magához. Forró lehelete a nyakamat cirógatja, míg pillanatok múlva ajkait a bőrömnek nyomná. Bizsergés fut végig rajtam, és azt kívánom érintsen meg mindenhol, csak ne hagyja abba. Közel akartam simulni hozzá, látni akartam a csupasz mellkasát. Ami tele van fekete tetoválásokkal, mint a karjai.
- Köszönöm! - morogta.
- M-mit?
- Hogy elhoztad a holmimat.
  Ajkai még mindig a nyakamat ostromolják. Most már mindkét karja a derekamra simul, és teljesen magához nyom. Érzem bódító illatát, amit az öltönyre fog fújni, mielőtt elindul. Remegés fut végig rajtam, mikor tenyereit a felsőm alá vezeti.
- Amióta elrohantál, azóta kíváncsi vagyok, milyen melltartó van rajtad. - morog a fülembe.
- N-nem fogom e-elmondani. - dadogok.
- Nem is kell. Majd megnézem.
- Ne! - sikítok fel.
- Ss, nyugi, Angyalom. Nem érek hozzád, csak ha akarod.
- Engedj! - szűrtem a fogai  közül.
- Könyörögni fogsz, hogy érintselek meg.
  Már most könyörgök.
- Had mondjak valamit. Én pedig azért könyörgök, hogy hadd érintselek.
  Egy forró csíkot húz meleg nyelvével a nyakamon, amitől megrogynak a térdeim. Kajai közé dőlök, neki a mellkasának, és csak zuhanok. Zuhanva hagyom, hogy ledöntsön az ágyra, és rám dőljön.
 - Sose akartam megcsókolni ennyire egy lányt sem, mint most téged!
- M-meg akarsz csók-kkolni? - suttogom.
- Mindenhol. - feleli.
- Sehol ne csókolgass.
- Tudom, hogy akarod!
- Igen, azt akarom, hogy szállj le rólam!
- Na! Csak egy pici puszit!
- Nem! - rugdosom, hogy leszálljon rólam.
- Ígérem a nyelvemet se fogom használni.
- Mit, akars....
  Mielőtt befejezhetném a felháborodott tiltakozásom, ajkait az enyémnek nyomta. Nem mozdultunk, én feküdtem az ágyán, Ő pedig rajtam, miközben ajkaink össze simultak. Puhák voltak, húsosak, és tűz forrók. Kezeim  akaratomon kívül kúsztak kócos hajába, és húztam közelebb magamhoz. Éreztem, amint elvigyorodik, de nem szól semmit. Ehelyett elmélyíti a csókot. Nyelve mégis bekúszik a számba, - pedig azt mondta nem ér hozzám a nyelvével -, táncra hívva az enyémet. Tenyerei lesimulnak a bordáimra, onnan pedig a felsőm alá. Bőr ér a bőrhöz. Ujjai a melltartóm korcához érnek, de onnan nem mozdulnak.
 - Istenem! Kibaszott, puha vagy!
- Fogd be! - rivallok rá.
- Oké!
   Mondja, és tovább csókol. Most úgy, hogy nem ellenkezem. Sosem csókoltam meg senkit. Főleg nem egy fiút, aki iránt lágy érzelmeket érzek. Bal kezemet a hátára  vezetem, le a derekára. Tenyeremet belebújtatom a felsője alá. Érzem a meleg bőrét a bőröm alatt.
- Nem bírom!
- Mhhm.
- Sophie! - búgja a nyakamba.
- Oh, Harry! - fúltam el.
  Lehúztam róla a felsőjét, és csak csodáltam azt a fene nagy pillangót a hasán. Mutat ujjamat végig húztam rajta, érintésem nyomán megborzongott. Ujjamat felvittem a madaraihoz, és azokon és végig húztam.
- Mh, simogass még. Ez nagyon jó! - hunyta le félig a szemeit.
- Sok tetkód van.
- Tudom. Birizgáld a hajamat is! - nyammogta ajkaimra.
   Újra és újra csókoltuk a másikat, egyszerűen akartam az ajkait az ajkaimon. Lehúzta a felsőmet, és nagyra nyílt szemekkel nézte az egyszerű, virág mintás melltartómat. Szét nyitotta a lábaimat - amik szégyentelen ül nyíltak szét -, hogy akadály nélkül nyomódhasson nekem. Szenvtelenül nyomta nekem az ágyékát, éreztem a keménységét, ahogyan nekem feszült. Póló nélkül feküdtünk az ágyon,  és csak csókolóztunk.
 - Azt hiszem mennem kellene!
- Ne!
- Harry, lassan bezárják  az épületeket. Nem akarok kinn maradni! - felelem rosszallóan.
  A percekig tartó csókolózás után, fejét a melleimre hajtotta. A haját birizgáltam, míg Ő hümmögött az érintésem alatt.
- Nem baj! Velem aludhatsz.
- Sajnálom, de nem lehet.
- Nem szeretnéd? - kérdezi.
- É-én, azt hiszem i-igen. De ennek a csóknak sem szabadott volna megtörténnie!
- A sok közül melyik csókra gondolsz, az elmúlt negyed órából?
- Ne viccelődj! - rántok meg egy nagyon göndör loknit - Most már tényleg mennem kell.
- Holnap ott leszel a bálban?
- Igen, a Nevelő szüleimmel.
- Táncolsz majd velem?
- Talán! - felelem és felhúzom a felsőmet.
- Bemutatsz a szüleidnek?
- Ők a Nevelő szüleim, de igen. Ha szeretnéd, akkor bemutatlak.
- Hogy akarsz bemutatni? A Bunkó srácként, vagy mint a vele smároltam srácként.
- A smároltam a bunkó sráccalt, választom.
  Csókot lehelt ajkaimra, mielőtt kiléptem az ajtón. Már a folyosó végén jártam, mikor utánam kiabált.
- Sophie!
- Igen? - fordultam vissza elpirulva.
- Most ne kerülj el napokig jó!
- Oké. - mondom halkan , de vigyorából, tudom, hogy értette.
  Felpörögve rohanok le a lépcsőn, át az udvaron, be a lány kollégiumi épületbe. Mielőtt a lépcsőre ugranék fel siettem be, neki ütközök egy széles mellkasnak. Félve nézek fel, a felnőtt férfira, akinek kedves arca van. Ajkait sűrű borosta öleli körül, szinte már szakálla van. Lehet ő lesz a Mikulás, a karácsonyi showban.
- E-elnézést! - dadogom.
- Semmi gond! - simít végig a karomon.
- Sophie Peazer vagyok! - mutatkozom be, kissé illetlenül.
- Liam. Liam Payne! - lép el tőlem - Egyébként az iskola psihológusa vagyok.
   Liam? Payne? Mint a vér szerinti anyám Liam Payneje?

        

8. fejezet

  Nyolcadik rész!
  Jó olvasást!                        

 Sophie Peazer szemszöge:

  Az emberek kilencven százalékának vannak olyan álmai, amikre ha felébred nem emlékszik tisztán. A tudata mégis azt súgja neki, hogy ez az egész álom mind megtörtént.
  Nos valahogy, én is így éreztem magam, miközben a fiú kollégiumi épület, B13-as szobájában ültem. Harry a magas kócos, tapló éppen száraz ruhát keresett nekem. Oldalra biccentett fejjel figyeltem, őt amint a fejét bedugva a szekrényébe kotorászott.
- Tessék! - dobott nekem egy melegítőt.
- Köszönöm! - suttogtam.
  Kihajtottam a nadrágot, és vártam. Vártam arra, hogy megindul, és kimegy. A fekete felsőt amit a nadrág előtt adott, azt is a kezembe vettem. Majd felállva elé léptem.
- Na mi van? Nem öltözöl? - lökte nekem.
- Fordulj meg. Vagy menj ki!
- Nem küldhetsz ki a saját szobámból!
   Lesújtóan sóhajtottam. Úgy tűnik magamtól kell megoldanom azt, hogy ne leskelődjön. A háta mögé lépkedtem, azt hittem nincs más hely, ahol átöltözhetek. De a fal jobb oldali részén egy hosszú függöny lógott. Ami mögött egy ajtó volt.
- Te szemét perverz! Miért nem mutattad meg a fürdőt?
- Bocs, szórakozni akartam. - feleli lazán
  Csattanás. Csak ezt lehet hallani, a kínos csendben, ami ránk telepedett. A tenyerem égett, ahogyan a jobb orcáján csattant. Meglepetten pislogott rám míg én fülem farkam behúzva, bezárkóztam a fürdőbe.
 - Meg pofoztál? - kiállt utánam.
   Térdeimre hajtottam  a fejemet, és el szégyelltem magam. Sose viselkedtem így senkivel se. Nem is sikerült volna, hisz senki nem állt velem szóba.
 - Sajnálom! - léptem ki a mosdóból - Nem igazán viselem ha mocskos szavakkal illetnek.
- A szórakozásban mi a mocskos? - kérdezi kacéran.
- Az amit a szórakozáson értesz. - felelem.
  Duzzadt ajkai, csábos mosolyra húzta, majd közelebb lépett hozzám. Próbáltam hátrálni tőle, Ő pedig hűségesen követett. Mikor a fal, nekinyomódott a hátamnak, ledermedtem. A helyzet amiben voltunk, egy ócska tini filmnek jött le. Ahol a lány a falnak nyomul, a fiú fölé magasodik, és megcsókolja.
   De hál' isten, a mi esetünkben ez nem jött össze. Mielőtt Harry közelebb férkőzhetett volna a lábaimhoz, és az ajkaimhoz érhetett volna, nevetve meglöktem a mellkasát, kibújva ezzel a testének takarásából.
- Oh, kicsi Sophie! Gyere csak ide!
- Nem! - nevettem.
  Elkapta a derekamat, és magához húzva a fülemhez hajolt. Meglepetten hallattam egy kis sikolyt mikor telt ajkait a fülem tövéhez nyomta. A vonzódás ami köztünk szikrázott, végig áramlott a testemen. Leginkább az alhasamban, éreztem a közelségét. Olyan érzéssel amit még nem éreztem. Ajkai szívogatták a bőrömet,  és nedves csókokat hagyott rajta.
- Gyere el velem a bálba! - harapott bele a fülembe.
- H-hova?
- A Szülők-Nevelők báljába. Sajnos nem tudtam időben párt találni magamnak. Nem mintha akartam volna, de kísérj el!
- Nem.
- Miért?
- Soroljam fel az okokat?
  Épp vissza akart szólni mikor megcsörrent a telefonom. Az a nagy hang erősség meglepetten taszította el tőlem Harryt. A sáros táskámért nyúltam, és kivettem belőle. Próbáltam úgy fordulni, hogy Ő ne lássa. Épp elég ember nevetett már, azon, hogy nincs telefonom.
- Eleanor! - üdvözlöm zavartan a Nevelő anyám.
- Ki az? - súgja a kócos.
  Épp elég hangosan ahozz, hogy a Nevelő anyám meghallja.
- Te Jó Ég! Louis!
- Ne-ne ne hívd! Kérlek Eleanor! - könyörgök.
- Oh ne már, ezt meg kell beszélnünk. Kicsim egy fiúval vagy! Ne már, hogy ilyenkor elüldözöl!
  Az kamaszok kilencven százalékának a szülei, elmebajt kapnak, ha a lányuk fiúzik. Meglepődött lennék ha a Nevelő szüleimet, is ebbe a kasztba sorolhatnám. Ők inkább a másik kasztba tartoznak. Megbolondulnak, mint a húsvéti nyuszik. Emlékszem 11.-ben volt, hogy egy huzamosabb ideig beszélgettem egy fiúval. A srác ezt is csak kényszerből tette. Bukásra állt fizikából.
- Nem, Ő nem fiú. Épp egy filmet nézek a szoba társammal!
  Az arcom pírba borul. Sosem hazudtam a Nevelő szüleimnek. És pont most, ez miatt a kócos, tapló miatt kell megtennem.
- Hazudsz! Sophie, te hazudsz egy fiúról!
- Nem!
- Hogy néz ki?
- Eleanor!
- Milyen a szeme? - kérdezget tovább.
- Jézusom! Eleanor!!
- Legalább jó segge van?
  A mellettem álló személy felnevettet, és felfelé görbítette a hüvelyk ujját. A szemeimet lesütöttem, és azon mesterkedtem, hogy hogyan tudnám elkergetni Eleanort. Hátat fordítottam a kócosnak, a vállam felett hátra néztem, ő pedig nézett engem. Egész kitartóan.
- Vissza hívhatlak? - kérdezem, de választ nem várva lerakom.
- Ez elég... érdekes volt. - nevetett zavartan.
- Most megyek!
  Kezeim közé kaptam a sáros, félig meddig megszáradt ruháimat, és kiiszkoltam az ajtón. A mellettem elhaladó fiúk megbámultak, majd utánam fütyültek. Látszik Ők is barlangba születtek, hogy nem tudják a tisztes modort egy lánnyal szembe.
   A zuhogó eső már csak szemerkélt. Úgy osontam ki a fiú kollégiumi épületből, mintha ide lettem volna sunyiba bérelve. Senki se vett rólam tudomást. A feketére festett fő bejáratnál, ácsorgott még pár diák, de ők se figyeltek fel rám.
- Hol a fenében voltál! - rótta rám Perrie, mikor beléptem a szobánkba.
- Azt hiszem a bátyádnál. - súgom félve.
- Lefeküdtetek?
- Mi?
- Sophie! - néz rám mérgesen.
- Nem ért hozzám. Esküszöm! - mondtam az igazat.
- Akkor?
- Belelöktek a pocsolyába. A kócos bátyád pedig ott volt, és elvitt az Ő szobájukba. - hadartam egy szuszra.
- Azt látom! - nézett végig rajtam - Azt a cipőd pedig dobd már ki!
  Nem vitatkozom azon, hogy Perrie, igen is hasonlít Harryre. Mindketten ki akarják dobni a cipőmet.
- De nincs másik!
- Nincs? - néz rám meghökkenve.
- Nincs. Szépen lemosom, bestoppolom a kiszakadt részeket, és woálá. Még egy - két évig hordható.
- Te most hülyéskedsz?
   Nemlegesen ráztam a fejemet. Megráztam a vállaimat, és újra tárcsáztam, a bezsongott Nevelő anyám számát.  Három csörgés után, lihegve vette fel a készüléket.
- Na végre! Azt hittem sose hívsz fel. - nevetett.
- Tudnál nekem egy alkalmi ruhát szerezni? - támadom le.
- Miért?
- Nektek is kell. Elmegyünk a Szülők-Nevelők báljára.
- Kicsim, tényleg?
- Igen. Pénteken reggel haza mehetünk, készülődni meg ilyenek.
- Csak nem az a fiú miatt megyünk el mégis? - kíváncsiskodik.
- Nem, nem. Egy fiú miatt se megyek!
- Oké-oké. - védekezett.
  Sóhajtva elköszönt, én pedig egy szeretlek kel búcsúztam. Perrie, érdekes felvont, szemekkel nézett rám. Megrebegtetve a pilláimat, néztem rá. Átható tekintetétől, valami megindult bennem.
- Jézusom, undorítóan viselkedtem a mai nap.
- Miért is?
- Sose viselkednék így. Én nem így szoktam viselkedni.
  Lehuppantam az ágyamra, az arcomat pedig a párnámba temettem. Fogalmam sem volt, hogy a Kócos, mit művel velem. Normál esetben nem viselkednék így. Ilyen, nem úgy mint én. Ott állt velem szemben, én pedig hazudtam, annak a nőnek aki felnevelt. Mikor ajkai a fülemet, és a nyakamat érintették, szorosan össze kellett zárnom a combjaimat. Számomra természet ellenes érzés fogott el.
- Azt hiszem én lefürdök!
  Perrie, csak rám mosolygott, de nem igazán figyelt rám, hisz' Zayn lekötötte őt az smseivel. Levettem a ruháimat, és beálltam a hideg zuhany alá. Meztelen testemre előbb hideg víz zúgott, amitől ordítottam egyet. Perrie kint felnevettet, én eddig ellazultam, hogy végre forró víz égeti a bőrömet. Többször mis átdörzsöltem magamat a víz alatt, a dinnye illatú samponommal. A csípőmnél a teremnél, az alhasamnál, és egy kicsit lejjebb, ezeken a részeken többször is áthaladtam. Hisz' Harry, forró óriás méretű tenyere itt érintett meg.
Oh az alhasamnál egy kicsit lejjebb, na ott nem.

                

7. fejezet

  Hetedik fejezet!
  Jó olvasást!                    

  Sophie Peazer szemszöge:


- "A múltat ell kell felejtenünk" idézem Jane Austin, szavait. A mai modern nyelven mit érthetünk ez alatt a pár szó alatt?
  Kedd délután utolsó órámon ültem, és próbáltam nem szívbajt kapni, attól, hogy Harry Stylesnak és nekem közös az irodalmunk. Mrs. Kurt, a hetvenes éveiben járó irodalom tanár, épp a kedvenc Jane Austin idézeteivel zaklatott minket. Bárcsak tudná, hogy a legtöbb diák hízelgésből van az óráján. A fia elég nagy hírnévnek örvend a King's College-ben.  Főleg azokkal a kék szemeivel.
- Semmit! - feleli a kócos - Akkoriban a nők hülyék voltak nem tudták miket mondanak. - nevetett.
- Szóval pont olyan hülyék mint te? - vonom kérdőre.
  Az osztály fele elneveti magát, én pedig diadalittas mosolyra húzom ajkaim. Úgy érzem Harry Styles nem tudja mit fog kapni tőlem, amiért azt várja, hogy széttegyem neki a lábam. Rosszul hitte, nagyon rosszul mikor azt gondolt, hogy egy céda vagyok.
- Miss Peazer! Ha így elemében van, kérem mondja el Ön mit gondol.
- Amondó vagyok, hogy ha el akarjuk felejteni a multat akkor tegyünk. De ne magunk hibájára. Igen vannak dolgok, ami el kell felejtenünk, és jobb is ha elfelejtjük.
- Mondjon egy példát is! - szólít fel.
- Például egy kínos hétfő reggeli kávézást. - nem gondolkodom  mielőtt kimondanám a szavakat.
  Nem érzek bűntudatot, amiért ezt mondtam. El akarom felejteni. Főleg azt az  "igen, én is meg akarlak dugni"  részt.  A kócós zöld szemű mögöttem felhorrkan, és merem remélni, hogy nem dühében. Mindenki engem vizslat. De leginkább az Ő tekintetét érzem a hátamba mélyedni.
- Köszönöm Miss Peazer! - kedvesen mosolyog, míg én egyre zavartabb leszek.
- Szép volt! - súgja a mellettem ülő punk lány.
  Csak kedvesen vissza mosolygok, és inkább kitekintek a tomboló viharra. Érzem, ahogyan a tolla hegye belenyomódik a lapockám alá. De nem foglalkozom vele, ezért szorosabban húzom magam alá a széket.
- A házi feladatotok, az legyen, hogy... Áhá, megvan! Írjátok le a kedvenc verseteket.
- Ne már! Nem tudok könyvet olvasni! - nyavajogtak többen is.
- Lehet az könyvből vagy esetleg filmből is.


  A kollágiumra néző főbejárat küszöbén álldogálltam, arra várva, hogy egyszer vége lesz a zuhogó esőnek. Mellettem a diákok, esernyővel a kezükben kirohantak, hogy minél előbb melegebb helyre jussanak. Néztem őket, és arra gondoltam, mikor a zuhogó esőben futottam haza, hisz nem volt esernyőm. Még tisztán emlékszem Eleanor megrovó szavaira.
  Kacajok csapták meg a fülemet. Cipők hangos kopogása, gunyos nevetésekkel megfűszerezve. Valahogy éreztem, tudtam, hogy az a magas szőke hajú lány, Caroline, lehet az, a melírozott hajú barátnőivel.
- Azt hiszed érdekled? - szólal fel mögöttem.
- Tessék? - fordulok meg.
- Harry. Azt hiszed érdekli egy ilyen kis senki?
- Sose fogod Őt érdekelni! - mondták szinte kórusba a melírozott hajú két lány.
- Nem is szeretném Őt érdekelni!
  Nem értettem miért vágok vissza. Tényleg nem akarom azt, hogy Harry foglalkozzon velem. De az évek során már rengeteg ember mondta nekem, hogy nem érek semmit. És azt hiszem, többé már nem viselem el. Mielőtt bármit is mondhattam volna, Caroline megszólalt.
- Drágám, tenni fogok azért, hogy ne is érdekeld Őt! - nevetett ördögien.
  Szólásra nyitottam a számat, de a vállaimnál fogva kijebb lökött. Nem tudtam megtartani az egyensúlym, mikor egy erősebbet taszított rajtam. A több éve használt kopott, és több helyen szakadt fehér, de már mocskos converse cípőm talpa félre csúszott, ezzel kifordítva a bokámat. Egy kis sikolyt hallattam, mikor hátra felé dőltem.  Combjaim, a vádlijaim, és a fenekem, erősen zuhant neki a mély pocsolyának. Meg borzongtam a hideg, sáros pocsolya vizében, de nem tudtam ellenkezni. könnyek gyűltek a szemeimbe. Akkor ott a sárban ülve, jöttem rá, sosem fogok megfelelni.  Mindig mindenki bántani fog.
   A fejem spirálban dőlt hátra, vele együtt pedig a hátam is. A hideg víz, most megnyugtatott. Nem éreztem, hogy fel kell álljak.
- Sophie! - sikította valaki.
  A szégyentől, a megaláztatástól, nem tudtam kivenni ke lehet az.
- Oh kicsi, Sophie. Valaki!!!! Segítsen!
  Túl hangosan, kiáltott, de nem vártam az, hogy valaki jön és segít. A pilláimon keresztül, még láttam a bozontos szénakazlat, és a lopott smaragdokat a szemeiben. Forró karjait körém fonta, majd magához húzva felemelt.
- Itt vagyok! Itt vagyok! - susogott - Most már itt vagyok, Baby.
- Haza akarok menni. - motyogtam.
- Most nem lehet. - nyomott csókot a nyakamra.
  Fejemet a vállára hajtottam. Próbáltam lehunyni a szemeimet, de éreztem, magamon égető tekintetét. Ujjai a derekamba mélyedtek, ahogyan közelebb vont magához. Nem tudtam merre visz, de jól éreztem magam vele. Még ha a hétfőnk kicsit kellemetlenül is telt.
- Na gyere! - nyitott be egy ajtón.
- Hol vagyunk?
- A szobámba vagy. Levesszük ezeket a piszkos holmikat, oké? - éreztem hogy ez egy kijelentés.
  Levette rólam a kék kardigánom, a nyakkendőm. Mikor a sáros cipőmmel, a kuka felé tartott, utána kaptam.
- Mit művelsz? - kiáltottam utána.
- Kidobom. - mondta hanyagul.
- Nem dobhatod ki! - veszem ki a kezéből.
- Nem mind egy, ennek már úgyis annyi.
- Igen, a te számodra lehet. De nekem nincs másik cipőm!
  A lepcses szám megint rosszul időzít, ahogyan az elmúlt 48 órában, már megszokhattam. A cipőmmel együtt vissza indulok az ágy felé. Lerakom magam mellé. Oké el ismerem kicsit megkopott de még használható.
- Várj! Mi az, hogy nincs másik cipőd?  Mindenkinek van másik cipője!
- Hah, a kis gazdag ficsúr felfogása. Jézusom Harry, örülök, hogy ételre van pénzem, nem hogy még  új cipőkre! - fakadok ki, nagyon is jogosan.
- Oh. - hajtja le a fejét.
  Te Jó Ég! El ne kezdjen itt engem sajnálni. Nincs nekem szükségem rá.
- Nos úgy érzem én most megyek. - mondtam.
- Nem mehetsz ki ilyen vizesen! Had adjak egy tiszta ruhát!
  Hatalmas tenyere az ázott felsőm alá csúszott. Melegsége égette a bőrömet, de nem húzódtam el. Csak azután míg rá nem jöttem, hol is van a keze.
- Vedd le rólam a perverz kezed! Te hülye majom!

6. fejezet

  Hatodik fejezet!
  Jó olvasást!            

                         

Sophie Peazer szemszöge:


   A hétvégém, eléggé unalmasan telt. A fejemben cikázó gondolatoktól lassan megőrültem. Harry hangja a fülemben csengett, ahogyan az apjával vitatkozott.

 "- Mi a franc folyik itt!
   Harry hangja dühösen dörrent mögöttem. Épp az apjával fogtam kezet, míg hallottam felém közeledni, dühösen csattogó lépteit. Éreztem forró leheletét, amint megáll mögöttem, és kérdőn, dühvel a szemeiben mered az apjára.
- Harry! Épp téged kerestelek! - biccent az idősebbik Styles.
- Megtaláltál! - dünnyög - De még mindig kérdezem, hogy mi a francot keres itt?
- Vigyázz a szádra fiatal ember! Ne beszélj ilyen hangnemben egy hölgy előtt!
  Éreztem, ahogyan a csöndben hallgató Zayn a derekamra simítja a tenyerét és elhúz onnan. Harry szemei villámként csapnak le, a rám simuló tenyérre. Próbálom felvenni a szemkontaktus, de túl dühös, hogy a szemeimbe nézzen.
- Mr. Styles, Sophie és én épp indulni készültünk!
- Semmi gond Zayn. Örvendtem a találkozásnak Miss Peazer! - int nekem.
  Miközben épp elhagyjuk az apa-fia civakodás területét még hallom, ahogyan a fiatalabb Styles, dühösen, mocskos szavakkal kérőre vonja az apját"

   Ezek a hangos,  mondatok cikáztak a fejemben, és az sem segített, hogy egy borzalmas munka lehetőség is elém tárult. Egy idős bácsit kellett volna gondozni, de a fia túl szemtelen volt. Így könyörögve kértem a Nevelő szüleimet, hogy menjünk el innen.


   Lassan lépdeltem ki a King's College épületéből, hétfő reggel.. A kék egyen sálamat az ajkaim elé húztam. A szél süvítő hanggal suttogott el a fülem mellett.
- Korán kelő vagy! - jött egy hang mellőlem.
   Harry rekedt hangja, másodpercekig a fülemben csengett. Szemeim megdöbbenve félve néztem fel rá. Haja feltúrva pihent a feje tetején, zöld smaragdjai már-már világítottak. Telt ajkai fél mosolyra hasadtak. Kezei a far zsebeibe csúsztatta, testét, fekete cső farmer, és hófehér póló fedte. Csak egyszer láttam az iskolai talárban, akkor is az év nyitón. Jobb fülében szintén egy, kerek alakú, fekete fül tágító pihent. Bal karján apró mintázatú tetoválások sűrűsége takarta, nap barnított bőrét.  Fejemet lehajtva a sálamba rejtettem, vörösre pirult arcomat. Halk kuncogás hagyta el ajkait, majd lépteit hozzám igazította. Még mindig nem néztem fel, valahogy csak azt akartam, hogy ne szóljon hozzám.
- Szótlan vagy!
- Nincs sok kedvem veled cseverészni. - ismertem be.
  Nem néztem rá. Vakami oknál fogva, valahogy képtelen voltam rá. Mégis legbelül, órákig néznék azokat az érdekes vonásokat. A pénteki, apa fia afférukra gondolva, elkapott a hidegrázás.  És valamilyen oknál fogva képtelen vagyok felfogni, hogy miért gondolok rá.
- Meghívhatlak egy kávéra?
- Már kóstoltam a büfés kávét. Nincs jó íze! - vágtam grimaszba az arcom - Ezért köszönöm de nem!
- Tudom, hogy szar az itteni kaja. De te nem vagy angol!
- Ez, hogy jön most ide?
  Vállat vonva megragadta a kezemet. Hosszú ujjai, melyeken ódivatú gyűrk voltak, gyengéd erősséggel tapadtak a bőrömhöz. Épp tiltakozni akartam kérni, hogy engedjen el. De mielőtt kinyithattam volna a számat, megtorpant. Testemmel az Ő testéhez nyomódott. Az első gondoltomaz volz, hogy Ő izmos, és erőrsebb mint én. Bódító illata az orromba szállt. A térdeim megremegtek, tőle, a közelségétől.
- Oké mehetünk!
- É- én nem mehetek! - dadogtam felháborodva.
- Miért?
- Mert mondjuk órám van! Ami most, két perc múlva kezdődik!
- Hát édes, most lógni fogsz. - nevetett.
  Kitágult szemekkel figyeltem, ahogyan egy nagy autó felé ráncigál. Próbáltam megtorpanni, de a kíváncsiságom legyőzött, így követtem Őt. Meglepődtem mikor elém lépett, és kinyitotta a kocsi ajtót
- Ne várd aszt, hogy beszálljak!
- Oh, anyám, miért vagy ilyen makacs?
- Nem igaz! Nem vagyok makacs!
- De mint egy öszvér! Na gyerünk Milady szálljbe!
  Összehúztam a szemeimet, de beszálltam.. Nocsak tud udvarias is lenni. De mikor beszálltam ,és durván becsapta a kocsi ajtót, szitokszavakkal vonult a kormány felőli oldalra. És akkor jöttem rá, hogy Ő nem tud kedves lenni, sem udvarias.  Mikor elindította a kocsit, nekem is be kellett vallanom, hogy szükségem van a kávémra. És fennáll a lehetőség, hogy sokkal finomabbat fogok inni. Még ha a finom kávé, büntetése, hogy ellógom az első órámat.
- Ittál már angol kávét?
- Van külömbség az Amrikai és az Angol között?
- Fogalmam sincs. - rázza a fejét.
- Bosszantó vagy!
- Szűz vagy még?
  Félre nyeltem a kérdése hallatán.
- Mi van? - a hangom olyan mintha sikítanék, és bőgnék egyszerre.
- Azt kérdeztem szűz vagy!
  A szemeimben düh csillant iránta, és nehezen fogtam vissza magam. Sose kérdezett tőlem senki, ilyen kérdést. Kivéve a Nevelő szüleim, de ők cak "felkészítési" órát tartottak. Elég bénán.
- Meg van a jogom, hogy ne válaszoljak a mocskos kérdésedre!
- Szóval szűz vagy.
- Semmi jogod, nincs beleszólni a magán életembe! - ütök egyet a vállába.
- Auch. És édes ha tudni akarod, én már nem vagyok szűz! - kacsint rám.
- Ha kávézni viszel egy lányt, mindig a " Szűz vagy még" dumádat használod?
- Sajnálom.
- Sajnálhatod is. Megbántottad a beszületemet. - háborogtam.
- Ezt nem sajnálom, tényleg tudni akarta, hogy szűz vagy e. Viszont a péntekit azt sajnálom. Sosem akartam, hogy találkozz az apámmal.  - az ujjaival szorosabban markolta a kormányt.
- Oh. Hát, i-izé.... - dadogtam.
- Megjöttünk!
  Se szó se beszéd kiszállt és elindult a szemközti oldalra, ahol egy Sturbucks kévézó volt.  Kizálltam és kelletlenül követtem Őt. Most mintha csak egy pillanat alatt, eltűnt a kedves udvarias éne. Ki se nyitotta az ajtót, csak belépett és azt várta, hogy követem. Beálltunk a sora, és míg a pulthoz nem léptünk, Ő addig morgolódott.
- Mit morogsz?
- Semmit. Mit kérsz?
- Semmit, nincs nálam pénz. - hajtom le a fejem.
- Akkor majd én rendelek. - szögezte le.
- Mit adhatok? - nézett a szemembe a pultos fiú.
- Oh, é-én, i-izé....
- Egy Jeges Latte, egy Fahéjas Shake, és két csokis fánk.
  Harry hangja, erősen csattant, és nem tudtam mit tenni, csak egy lépéssel arrébb húzóni tőle. Megijedtem, hisz olyan hangon beszélt, mint tegnap az apjával.
- Igen, itt fogysztjuk!
- Perrie  a húgod? - kérdezem hirtelen.
- Igen. - mindig tömör válaszok remek.
  Jobb keze a derekamra simult, és a legeldugottabb asztalhoz vezetett. Éreztem a taszítást, ahogyan azt akarja, hogy mellette foglaljak helyet. Megszegve a kérését, a szemközti székben foglaltam helyet. Ő mit sem törődve velem, mellém húzva a széket leült.  Bal kezét a combom belsejére vezette. Meleg ujjainak érintésére, szorosan összezártam a lábaimt, így ujjai ott ragadtak. Könnyedén lejjebb csúszott a székben, ásított egyet, de az ujjait még minig a combjaim közt pihentette. Kezdtem zavartan érezni magam.
- A kért italok, és a két fánk! - lépett hozzánk a pincér.
  Kedvesen rámosolyogtam, mire a mellettem ülő fiú rámorgott. A pincér srác, fülét farkát behúzva eliszkolt. Épp a fahéjas Shakemet fixíroztam, majd szrevettem, hogy apincér egy számsort írta a poharamra. Te jó Ég! Ez megadta a telefonszámát?
- Mindenkivel ilyan tuskó vagy?
- Kell neked flörtölni a pincérrel? - szólaltunk meg egyszerre.
- Nem flörtöltem! - védtem magam.
- Arhg, Sophie meg kell taulnod, hogy nem csinálhatod ezt mindenkivel!
- Nem csinálok senkivel semmit! - szemeztem az egyik fánkal.
- Dehogy is nem! Kedves vagy velük! Mosolyogsz rájuk, ők pedig a bűvkörödbe esnek.
- Nincs bűvköröm!
- Sophie a legtöbb srác aki rád néz, csak meg akar dugni. - mondta ki a végszót.
- T-te is? - suttogom.
- Igen. - harap a fülembe.

5. fejezet

Ötödik fejezet!
Jó olvasást!

   Harry Styles szemszöge:


  Napok teltek el, hogy azon rágódtam miért kerüli a tekintetem. Barnás haja, kecsesen ívelt arca köré omlott, mikor lehajtotta a fejét. Homloka ráncba szaladt, mikor valamit motyogott magának. Biztatás, esetleg ön marcangolás, keserédes hangja ott lebegett a gondolataim körül.
- Fiam, figyelsz? - tört utat apám szigorú dörrenése.
- Lehet.. - vágtam arcomat grimaszba.
  Danielle Peazer, apám elbűvölő menyasszonya, felkuncogott. Szemei ragyogva ráncolódtak, össze, pont úgy ahogyan Sophié is. Danielle haja úgy festett mint egy sörény, csak lógott a feje körül. Míg Sophie bársony csokoládé haja, egyenesen, de néhol görbült egyet. Ajkaik vonala, másfelé görbült, de duzzadtságuk megegyezett.
  Elegem lett az összehasonlítás árnyékaiból, így elemeltem a tekintetemet, a kreol bőrű nőről. Aki a nyár végén a második anyám lesz.
- Nos hogy megy az iskola Harry? - Danielle, erőlködése akarat nélküli volt, csak bele akarta lopni magát az életembe. Bár anyámat nem érné utol.
- Pazarul, igazán pazarul.
- O, hát az pazar. - utánozta a lezserségemet. - Nem akarom feszegetni a témát, de kaptunk egy levelet, amiben az iskolátokban egy Szülők - Nevelők bálját csapnak.
- El akarsz menni? - vontam fel a szemöldököm.
- Fiatal vagyok. Apád morcos vénember, de én még pezsgek. Kicsapok a hámból öcsi. - borzolta össze a hajamat.
  Gyermekded lelkesedésén felnevettem, és talán némi erős érzelmet véltem felcsillanni a szemében. Apám sose volt az érzelmek embere, Ő bunkó volt, és kíméletlen. Percek, inkább pillanatok alatt, össze törné Sophie kicsiny alakját. Megrázva a fejemet, elűztem Őt a gondolataimból. Nem sok sikerrel.
- Nem húzok öltönyt. - morogtam.
- Jó mert én se. - biccentett Danielle.
- De ugye nem fogsz táncolni?
- Szolid leszek. Egy basáskodó némber.
  A kreol bőrű nő kellemes baritonja, körbe ölelt, nem akartam tagadni de, kicsit nagyon megkedveltem Őt. 
- Még nincsenek fejleményeim Dani. - apa suttogva mondta.
- Igazán nem kell ezt tenned Simon, magamtól is...
- Én is akarom, amit te akarsz azt én is... - vágott közbe apám.
- Mi van? - értetlenkedtem.
- Csak keresünk valakit. - sírta el magát, pillanatokkal később a szék nyikordulásából tudtuk, hogy felállt és elment.
  

  Tekintetemmel kerestem őt. Vontattam az emberek közt, cikáztam, de csak kerestem kicsiny alakját. Ráncba szaladt a homlokom mikor már, negyedjére futtattam körbe a tekintetem. Mindent láttam csak, valahogy Ő kerülte el a tekintetemet. Minden érzékem kétség beesve fuldoklott, látni akartam. Talán csak egy pillanatra, vagy az egész világ összes megállíthatatlan percében érinteni. Gondolataim kuszasága, átlépett egy határt. Egy olyan határt, aminek még a létezéséről sem tudtam, Egy olyan határt, melynek összedőlt falain élvezet volt átlépni. 
  Bujkált előlem. Mikor az ebéd szünetben oda akartam menni hozzá, eliszkolt. Kerülte a tekintetem. Még tök tisztán emlékszem a tegnapi napra. Mikor beengedett a szobájába. Ott rögtön le akartam támadni. Számomra jó értelembe letámadni.
  Követtem Őt. Lógtam az óráimról, de akkor is követtem őt. Oké mikor bement a lány wc-be, oda azért nem mentem be. volt egy pillanat mikor meglátott de én csak rávigyorogtam. Mikor találkozott a tekintetünk, biztos eszébe jutott, hogy három nappal ezelőtt majdnem lekaptam. Ha nem fordítja el a fejét, megcsókolom.


  Sophie Peazer szemszöge:


  Mikor másnap felébredtem, arra gondoltam, hogy ez egy rossz álom volt. Én nem engedtem be Harry Stylest a szobámba, és nem engedtem neki, hogy majdnem megcsókoljon. És olyan felhőtlenül viselkedtem vele, ahogyan nem szabadott volna. Én kedves és bájos vagyok, míg ő egy bunkó kretén. Nagyon különbözünk. Ma egész nap éreztem a tekintetét magamon. Csak hitegettem magam, hogy nem fog ide jönni hozzám. 
  Elhatároztam, hogy semmi sem fogja romba dönteni a mai napomat, még Harry Styles sem. Péntek van, ma van az első alkalom, hogy haza mehetek és még egy munka meghallgatásra is megyek. Viszont ekkor jöttem rá, hogy ma két emelt szintű történelmem lesz. Óriási. A 189-es terembe belépve láttam, hogy Zayn a fejét fogva nyöszörög. 
- Hello Colombus! - vigyorogtam rá.
- He?
- Colombus, tudod aki felfedezte Amerikát!
- Ezt honnan tudod?
- Az egyik tudományos csatornán mennek ilyen műsorok. A múltkori adás Colombusról szólt.
- Te ezeket nézed? - kérdezi.
- Nem, isten ments! A Nevelő apám nézi, imádja az ilyeneket.
- Hallottál a Szülők - Nevelők báljáról? - kérdezi, terelve a töriről a témát.
- Igen. Bár sose voltam még ilyen eseményen. - vallom be.
- Sose voltál még ilyen helyen?
- Aham. Nem volt pénzünk csinos ruhákra és nyak kitörős cipőkre. Lényegében még az áramot sem tudtuk kifizetni.
- De csak voltál akkor, valamilyen eseményen?!
- Zayn, barátaim se voltak. - zártam le a témát.
  A szenvedő csevejünket a mogorva tanár, Mr. Jankies zavarta meg. Durván lecsapta a naplót, és hangos beszédbe kezdett.
- Nos, amint látom mindenkinek van párja...
- Bocs Mr. de én szingli vagyok!
- Panaszkodj anyucinak, kisfiam! Viszont ha valaki még egyszer félbeszakít azonnal lefeleltetem! És kettesnél jobb jegyre ne számítson!
  Izzadt a tenyerem, és kezdtem megijedni a tanártól. Zayn rám sandított, én pedig biztatóan mosolyra húztam a számat. Ami inkább egy vicsorgás volt.
- Minden pár, az első félévben együtt fog dolgozni egy szak dolgozaton. Kiscsibéim ez itt az egyetem! És én nem fogok szarozni, mert év eleje van és most dobtak ki a gimiből! 
- Peazer, Malik! Második világháború!
 Kelletlenül felnyögtem.
- Az év számot tudom! - lelkesedett Zayn.
- Tényleg?
- Jah, a második világháború 1848-ban volt.
- Zayn! fogd be!
  A második történelem óránk után, én és Zayn hagytuk el elsőnek a termet. felszabadult érzés szökött a mellkasomba, végre mehetek haza. Sietősen hagytuk el a folyosót, és mikor ki akartam lépni, nekimentem valakinek. Hófehér inget, és szürke öltöny nadrágot viselt, a szemeit egy pilóta fazonú napszemüveg takarta. A kisugárzása, markáns volt, és félelmet keltő. Ha egy meleg kéz nem tapad a derekamra, hátradőlök, elvesztve az egyensúlyom.
- Sajnálom!
- Semmi baj! Én nem figyeltem. - nevet zavartan.
- Én sem figyeltem. - suttogom.
- Uram, Üdvözlöm! - vágta haptákba magát a mögöttem álló fekete hajú fiú.
- Zayn, hol van a fiam?
  Figyelmen kívül hagyja a mondandóm és inkább Zaynre fokuszál. Arrébb lépek és próbálok nem hallgatózni. A magas férfi, és Zayn baráti módon csevegnek, de még így sem hallom kiről. Ki lehet a fia? Mikor épp feladnám, hogy ott ácsorgok, mint egy lassú kis csiga, inkább elindulok.
- Hé kislány!
- Igen? - fordulok hátra.
- Még be se mutatkoztam! - szól hozzám a magas férfi.
- Sophie Paezer vagyok! - előbb mutatkozom be mint a magas férfi, de közben rám mosolyog.
  Leveszi a napszemüvegét, és felém nyújtja a jobbját. Mikor az arcára téved a tekintetem, csak akkor veszem észre smaragd árnyalatú szemeit. Harry Styles szemeire emlékeztettek.
- Simon Styles! - rázza meg a kezemet.
- Mi a franc folyik itt? - dörren egy mély hang.

4. fejezet

 Negyedik fejezet!!
 Jó olvasást!








 Sophie Peazer szemszöge:


   Álmoskásan hunyorogtam a King's College épületének folyosóin. Converse cipőm hófehér fűzője, kilógott a masniból. Iskolai talárom, szolidan feszült a testemre, voltak pillantások akik lenézően, mások nagyra szakadt mosollyal méregettek. Vállaimat begörnyedve, összébb húztam magam, testem megrázkódott a pillantások hada előtt. Szemeimmel egy szőkén villanó foltot követtem, aki Perrie volt. Lilásra festett ajkai, csak mozogtak, és mozogtak. Rekedtes hangja betöltötte a körülötte lézengő emberek dobhártyáját. Hófehér bőre kiemelte az iskolai talár kékségét.
- Sophie! - rikkantott felém.
  Ajkaimon szégyenlős mosollyal, visszaintettem.
- Oh, ugyan, gyere ide! - unszolt.
  Hatalmas lelkesedéssel, trappolva megindult felém, mikor magamtól nem indultam el. Kezeit ide-oda lóbálta az oldala mellett, és dacosan jött felém. Kisugárzása pontos ellentéte volt Zaynének.
- Csak álldogálsz itt, szívesen látunk. Lieh-Ann már megakar ismerni. Kicsit fecsegtem rólad nekik. - kuncogott kislányosan.
- Én nem illek oda Perrie. Nem szeretnék oda menni. - nyavajogtam.
- Hát rendben, ha Sophie nem megy a lányokhoz, akkor a lányok mennek Sophiehoz! - megfordulva a sarkain vadul hívogatta a további két lányt.
  Hátamat neki vetve a szekrényemnek, vártam, hogy mikor szidnak le. Furcsa pillantásokkal méregettek, de nem szóltak semmit. A hangom elakadt valahol, a torkom és az ajkaim között. Tenyereimet összetapasztottam a derekam mögött. Hajam előrehullott, mikor lehajtottam a fejemet. Cipőm orrát oda koppantottam a csempének, ami sokkalta de érdekesebb volt, mint ránézni arra a két lányra. Perrie felcsigázva, már-már ugrándozott mellettem. A két lány csak megállt ott, pont előttem. De mielőtt bármit is mondhattak volna, fülem, farkam behúzva elrohantam. Lábaimmal aprókat lépdelve, szinte már kocogtam.
  Arcomat oldalra fordítottam, mikor beléptem  egy üres terembe. Perrie dacosan sétált utánam , de én féltem elé állni. Az ajto becsukódott mögöttem, egy feszes, izmos tetovált kar nyúlt el a fejem  mellett. Lusta reggeli mozdulatokkal, kerestem meg a kar tulajdonosát. Szemeimet megforgattam, mikor csak egy aprón göndörödő fürtöt láttam meg. Azonnal megfordulva rángatni kezdtem az ajtót. Halk mordulást hallottam a hátam mögött. Feszes mellkasa a hátamnak nyomódott, ezzel az én mellkasomat az ajtóhoz taszítva. Fejemet lehajtottam, arcomra pir kúszott a közelségétől. Senki sem volt még ilyen közel hozzám. Ajkait megéreztem a nyakam puha bőrén, majd a fülemnél. Forró lehelete liba bőrt lobbantott, mikor suttogni kezdett.
- Maradj, és ne mozdulj! Csöndben kell lennünk Sophie. - búgta.
  Bal tenyere a homlokomra siklott és fejemet hárta döntötte a vállára. Jobb arca a halántékomhoz simult, kissé borostás arca szúrta a bőrömet. Jobb keze a derekamra siklott, csípője mintegy ritmusra rándult előre. Ajkaimat berágva a fogaim közé, csöndben akartam lenni. Nem akartam még kényelmetlenebb helyzetbe sodorni magamat. Ujjai bekúsztak a kék ingem alá és a csípőm meleg bőrét karcolták. Hosszú erős újjai, elkalandoztak a jobb csípőcsontomtól, a balig. Testem megremegett.
- Én.... - dadogtam.
  Szavaim értelmetlennek tűntek, sóhajából felhördülő meleg leheletének cirógatására. Combjaink össze simultak, ahogyan megrogytam. Teste erősen alám csúszott, megtartva engem, kissé kellemetlen testtartásba tolva. Elhalt szavakat mormogott, míg arcomra halvány pír erősödött. Ellent akartam mondani neki. Eltaszítani magamtól, nem érezni lüktető testét, körém fonódni. Nem ilyen csábítóan közel kerülni hozzá. Legyőzni a késztetést, hogy méregként cirógató illata, láncot verjen rám, és testének, szemeinek zöldje, bezárja a láncok végén hupogó lakatot. Ami hangos kattanással, vonzva magához.
- Túl, k-közel vagy hozzám. - nyammogtam.
- Pont jó, nemde? - incselkedett.
- Nehéz vagy!
  Elcsukló mondatom irányt mutathatott neki arra, hogy nehéz, túl nehéz a pillanatok csókjaiban, eltaszítani magamtól. Arrogáns megjelenése, markáns feszes vonalai mellett, valahogy kényelmetlen igazság tört rám. Gyengeség jelét mutatva, elárasztott a semmiség. Ápolt, erős teste erősebben nyomódott nekem, és ráébredtem, én nem ide való vagyok. Csupán az álmaim törekvő otromba tolakodásai vezethettek ide, hogy kettesben vagyunk összezárva, ráadásul akaratom ellenére, amit kezdtem jobban élvezni. mint szabadott volna. Szabálytalan ritmusra vettem a levegőt, mely meg-megakadt a torkomban. Szemeim megalázottságban lecsukódtak, a különbségek megrendítően hosszú listája címénél. Könnyek mardostak, de nem engedtem kibuggyanni őket. Homlokomat fájdalmasan nyomtam neki az ajtónak, míg ő puha, mézes ajkaival, neki feszült a tarkómnak. Megrendültem.
- E-engedj el, én nem kapok... - sikoltottam, de a hangom valahol elveszett a fejemben.
- Sophie mi a baj? Jól vagy? - távolodott el tőlem.
- Engedj! - dörrentem felzokogva.
- Sophie állj meg! A francba hova rohansz? - kiálltott utánam.
  Megráztam a fejemet. Vágyakozva esdekeltem, hogy bárcsak az a fiú lenne aki lebunkóztam, mert fellökött, és semmilyen más kapcsolatba nem kerültünk volna. Megrázkódtam, ahogy porba estem, de nem érdekelt túlzottan, el akartam futni, nem hallani loholását, apró lépteim után. Csak távolodni akartam. Biztos karok közé futni, akik elfeledtetik velem, talán csak egy percre, hogy lehetek jobb mint Ők, vagy akár olyanok mint Ők.
  Nem néztem előre, csak mentem, amerre vittek a lábaim. Az órára beállított jelző csengővel nem foglalkozva, a kollégiumi épülethez kanyarodtam. Talán csak képzeltem, de hallottam magam mögött  nehéz zihálást. Kényszerítettem magamat, hogy ne forduljak vissza, és várjam meg míg utolér. Becsörtetve a kollégiumi épületbe, az ott tartózkodó ügyeletes furcsán méregetett.
- Nem érzem jól magam... - nyöszörögtem.
- Milyen órád lesz, kislány? - kérdezi, kedves lágy hangon.
- Rajz, Mr. Jamesel. - vakkantok.
- Menj csak, szólok neki, hogy ne várjon. És jobbulást kislány! - biccent kedvesen.
  Már a lépcső fordulóban voltam, de még hallottam a felháborodott kiáltást.
- Hé, fiam, ez a lány kollégiumi rész, fiú nem jöhetnek ide!
  Lépteimet megszaporázva a szobámba igyekeztem. Hallottam sietős lépteinek dübörgését, és a nevemet többször is elsuttogni, halk kiállatással. Az ajtóm elé lépve, szerencsétlenkedtem a zárral. Mikor megjelent a lépcsőforulóban, én épp akkor, egy kattanással nyitottam ki az ajtót.
- Sophie! - búgta, értetlen arcot vágva.
- Hagy békén! - csuktam be az ajtót.
- Békén hagylak csak mond meg miért rohantál el! Vagy én rontottam el valamit?! - dörömbölt.
- Mert egy tuskó vagy!
- Köszi, ez jól esek. - nevetett fel harsányan, szinte erőltetett gúnnyal - De most komolyan! Sophie, kérlek!
  Hallottam amint a homlokát, egy erős koppantással neki dönti az ajtónak. Szinte egyszerre sóhajtunk fel, de egyikünk se szólalt meg. Igazából nagyon örülök, hogy nem kell szemtől szembe lennem vele. Idegesítően zöldek a szemei. Frászt kapok tőlük.
- Elmennél innen, ez egy női kollégium!
- És? Kit érdekel!
- Bunkó!
- Makacs némber! - vág vissza.
- Mond csak, drágám - kezdtem mézesmázos hangon - mikor az észt osztották, meddig álltál sorba?
- Öt percnél nem tovább.
  Akaratlanul is mosoly kúszott az ajkaimra, de gyorsan el is rejtettem. Nem szabad, ilyen gyenge gesztusokat kimutatnom.
- A francba, Sophie, engedj be!
- Miért?
- Itt van az ügyeletes banya! Kérlek!
  Haboztam. Kifejezetten túl sokáig haboztam. Nem egyszer fordult vissza a gondolat a fejemben, hogy rajta kapják, ezt a zöld szeműt, itt a női kollégium második emeletének folyosóján. Nagyot sóhajtottam, de elfordítottam a kulcsot. Ezzel beengedve Őt a szobámba.

3. fejezet

   Íme a harmadik fejezet!                    

   Jó olvasást!

                                         

              Harry Styles szemszöge:



  Kezeimet a derekára simítottam, ujjaim hegye lágyan érintette sima puha bőrét. Arcomat a nyakába fúrtam, meleg leheletem csiklandozta a bőrét. Ágyékomat a fenekének nyomtam. Had érezze mennyire felizgatott. Teste megmerevedett, duzzadt ajkai elnyíltak. Szemeiben kiismerhetetlen érzések vonaglottak. Ajkaimra mosoly húzódott.
  Kezei megremegtek ahogyan lesöpörte magáról a kezeimet. Arcán halvány pírt véltem felfedezni, de ez a meglepően édes arckép eltűnt előlem. A düh keménysége égett a szemeiben. Megbotránkozva a keserű döbbenettől. Barna szemeit az enyémbe fúrta majd ajkait szólásra nyitotta. De nem szólalt meg. Pár percig csak néztük egymást. Szemeimmel felfedeztem csodás arcvonásait. Duzzadt ajkait kissé megrágcsálta, ezért sötétebb rózsaszínben pompáztak. Arca halvány pírban úszott, szemei hatalmasra nyíltak. Hófehér bőre körbeölelte az arcát.
  Bal keze hirtelen mozdult szemeimmel már nem tudtam tovább követni. Eltűnt a látó teremből. Kecses kis vékony ujjait a körém fonta majd erősen rámarkolt. A testemben az izgalom keveredett a fájdalommal. Szemeim homályosak lettek, ajkaim elnyíltak. De ujjai minden felé tett mozdulatomnál erősebben szorított. Combjaimat össze akartam zárni de képtelen voltam rá. A vágy mely már fokozódott a testemben most még nagyobbra nőt. "Büszkeségem" így is merev állapotba jutott mikor ráébredtem milyen izgató, hogy ez a vad idegen lány a tökömet szorongatja. Ujjai megremegtek de erősen tartott, a fájdalom néha szétterült a testemben.
- Most jól figyelj rám. Csak egyszer mondom el. Nem vagyok az olcsó kis fruskáid listáján az egyik. Nem fogod a nevemet strigulaként áthúzni. És ne merj hozzám érni. Azt hiszed mindent megtehetsz? Ki vagy te? Csinos mosoly, és gazdag szülők? Ezzel nem érsz el semmit. Nem fenyegetlek, de ha hozzám mersz érni vagy csak hozzám szólni, az ujjaim erősebbek is tudnak lenni. Remélem érthető voltam. Ugye? - vágta nekem a szavakat.
  Hangja lágy baritonként ölelt körbe. Ajkai izzó remegésétől tudtam, Ő nem ilyen. Barna haja meglibbent a szélben, ezzel felfedve íves nyakát. Mhh, szívesen kiszívnám, gyönyörű piros folt éktelenkedne halovány bőrén. Mikor elengedett és lassan remegő lábakkal elsétált akkor jöttem rá mit is mondott. Talán az előző tetteim nem voltak valami fényesek, de ez az igen csinos kis némber nem ismer engem. A lábaimat össze szorítva a késői fájdalommal szenvedve kissé összerogytam.
- Hazz akadj le róla. - int nekem Perrie majd Ő is elsétált.
  Zayn nagy vigyorral az arcán indul meg a többi diák felé. Én az imént történtek után kihagyom az órákat és a menzára megyek. Tök üres. Ajkaim  közül egy sóhaj szökik ki. Csak azon a lányon jár az eszem. Megszorongathatna még egyszer. Nem bánnám. Órák óta ülhettem itt egy banánt, talán többet mint egy, eszegetve. A menza ajtaja kivágódott majd fekete hajú haverom lépett be.
- Sophie Peazer.
- Ki?
- Ahj Hazz a lány aki megszorongatott. Épp  a kémia laborba megy.
  Fejemet felkaptam, ma nekem is van kémia továbbképzésem. Lábaim  automatikusan szaladtak. Előbb kell beérnem oda mint ő. A mellkasom gyorsan emelkedett, szaporán vettem a levegőt. Fújtattam, de a lábaimat egyre gyorsabban szedtem, pontosan egymás után. Az ajtót kitárva kerülgettem az unottan sétálgató diákokat. Voltak lányok akik utánam néztek, és ha én sem rohannék, ezer százalék, hogy visszanézek. Arcom kipirult, mikor beestem a terembe. Minden szem pár rám szegeződött. Fejemet felemelve indultam meg az egyetlen üres padhoz. Kevés tartott vissza attól, hogy felugorva egy "éljen" rikkantás hagyja el a számat. Előbb ide értem mint Ő.
- Mr. Styes, csak nem betért az órámra? Mondanám, hogy hiányzott, de....- puffogott vidáman, gúnnyal a hangjában. Utálom a kémia tanárt.
  A vállam felett intettem egyet. Mikor a táskámból kiemeltem egy füzetet, óramű pontossággal nyílt az ajtó és a félénk lány belépett. Arca falfehér lett amint mindenki Őt nézte. Pír kúszott arcára mikor felém kapta a tekintetét. Ó, szívem én is vártalak. Kéken villogó talárja kiemelte bámulatos alakját. Hosszú haja és szemet kápráztató arca nagyon hasonlított apám új barátnőjére. Igaz neki, hófehérebb a bőre.
- Miss Peazer, foglaljon helyet Mr. Styles mellett.
  Mellém fog ülni, ez az amire vágytam. Mikor az eper illatú idegen lány leült mellém, észre vettem a jelentkezési papírt a könyvei tetején. A szülei és az ő neve nem egyezett. Érdeklődve akartam többet megtudni róla bár kétlem, hogy valamit is elárulna nekem. Kezei aprók voltak ,és remegtek mint a kocsonya. Istenem mit tudna velük művelni. Főleg a duzzadt telt ajkaival. Meglepetten morrantam fel, mikor a székét a pad széléhez vonta. Igazán nem tetszett ez nekem. A magasított szék lábát megfogva nagyon, igazán nagyon közel vontam magamhoz. Vékony kis karja nekem feszült, bőrének selymességét, még a laza ingemen keresztül is éreztem. Puha volt és kívánatos. Jobb kezével egy tollat markolász ott, úgy fogta mintha bántani akarna vele, ha hozzá érek. Szemeiben tükrözni láttam, hogy közel sem olyan mint amilyen a szünetben volt.
- Örömmel mondanám, hogy szorongass meg még egyszer. - suttogtam a fülébe - Ha gyengédebb lennél talán élvezném is. -ajkamba harapva kacsintottam.
  Az óra további részében szorgalmasan jegyzetelt, nem nézett felém. Szemeit idegesen hunyta le mikor jobb kezemmel a hátán szántottam végig. Tükör sima bőre fehérlett, halvány piros ajkai elváltak egymástól, valamire igen nagyon koncentrált. A füzete bal sarkába egy erősen vésett szívecske bontakozott ki. Közeledésem, hogy hozzám szóljon, vagy csak véletlen érjen hozzám, a szünetet jelző csengő szakította félbe. Pakkját össze pakolva rohamos sebességgel indult meg kifelé. Rácsapva az asztalra, dühömben csak szitkozódni tudtam.


  Sophie Peazer szemszöge:

  Remegő térdekkel léptem ki a kémia teremből. A számomra még ismeretlen göndör hajú fiú, túlságosan is megbotránkoztató perceket nyújtott nekem. Testének közelsége elképzelhetetlen gondolatokkal zúdítottak a porba. Senki sem ért még, hozzám így. Vagy undorral, vagy a meggyalázás észrevehetően duzzadó szándékával. De a végén mindig én maradtam, az aki szenvedett.
- Sophie! Sophie Peazer! - kiáltották a nevem.
  Zayn, megbotránkoztatóan kedvesen félelmetes alakja kullogott mellém. Szemeiben - számomra - felismerhetetlen csillogás vívódott, a látni akarással. Jobb kezében egy szál vörösen izzó virág pihent, ha jól láttam rózsa volt. Mesés gondolatok keringtek a fejemben. Talán meg akarja lepni Perrie. Tudomásom szerint egy pár. Bazsalyogva figyeltem az ügyetlen mozdulatait a virággal, Louis is minden reggel csór valaki kertjéből egy virágot, hőn szeretett Nevelő anyámnak.
- A, izé... mond, te ugye lány vagy? - nyögdécselt.
- Igen, Zayn, jól láthatóan az vagyok. - kuncogtam.
- Akkor, öhm... - dadogott.
- A lányok szeretik a vörös rózsát. - helyeseltem.
  Nevelő anyám, mindig arra tanított, hogy a virág egyfajta másodlagos érzelem kifejezés. Louis szerint a vér szerinti anyám, Danielle, volt az aki imádta a virágokat.
- Na, és Perrie is szeretni fogja?
- Igen, ha ő is lány, akkor biztosan. - nevettem fel hangosan.
  Zayn, borostával körbevett ajkain mosoly repedezett. Fejemet zavartan lehajtottam, majd elindultam a kollégiumi szobámba, amit közösen Perrie Edwards-al osztok meg.  Zayn, idétlenül vicces converse cipője, cuppanó hangokat hallatott. A cipőn fehér alapon, picike színes minták rajzottak. Hamar elnyerte a tetszésemet.
- Oda adom, ha szeretnéd! - vigyorgott le rám.
- Biztosra állítom, hogy az én 35- ös lábamra, kicsit nagy lesz. - feleltem, hangomban vidámsággal.
- Majd kitömjük. Van elég papírzseb kendőnk.
  Míg fel nem értünk a kollégium épület harmadik emeletének, 19. szobájához, addig a csend uralkodott körülöttünk. Zörögtek a kulcsok, mikor a zárba próbáltam beleilleszteni. Kattant a zár, és az ajtó nyekeregve kitárult. A szobában félhomály uralkodott. A fürdőszobai ajtó, gondosan be volt csukva, míg a függönyök mögött megbúvó ablakok, bukva kitárulkoztak. Hideg levegő keringett, majd a bejárati ajtón távozott. A bőröndöm félig kitárulkozva, és a legtetején lévő könyv lapjai felpenderítődtek. Zayn, beadva az unalmast, ledőlt Perrie ágyára. Én a szekrényem elfoglalásával pakoltam el az időt. Kedvenc, megkopott farmerem, összetapadt hátsó zsebéből, kihullott egy kép. Anyám, izgatottan göndörödő haja, és kedves arca mosolygott rám. Kezei a hasán pihentek, pont a nyolcadik hónapban volt, velem a hasában. Az ágyon fekvő fiú figyelmét felkeltette a kép zörgése. Lehajolva felkapta az ujjai közé, majd alaposan szem ügyre vette. Szemöldökei ráncba ugrottak.
- Ő a mamád? - pillant fel, megrökönyödött arcomra.
- Igen, csak ő elhagyott, vagy valami olyasmi. - nevettem kínomban.
- Ezt, hogy érted? - kapott rá a témára.
- Izé, öhm apám és anyám nagyon imádták egymást, de apám el költözött, és akkor derült ki, hogy anya vár engem. - súgtam, igazán halkan.
- És ezért elhagyott?
- Khm, anyám nem éppen volt gazdag. Igen szegény család vagyunk, voltunk, még most is vagyunk. - buggyantak ki a könnyeim. - Anya remek táncos volt, a vérében volt az hogy a zenére mozogjon. Aztán egyik nap elment, egy showba, hogy rendes életet biztosítson számomra. Addig anyám legjobb barát nője és barátja lettek a Nevelő szüleim.
- Anyukád nem jött vissza?
- Nem, nem sikerült az amit eltervezett, és szégyellte magát. Bár mindig küldött nekünk, vagyis a Nevelő szüleimnek levelet. De nem hallottunk róla, az utolsó levelében azt írta, hogy szeret engem, és hogy nagyon rossz körülmények közt él. - kezdtem zokogni.
  Zayn nagyra nyílt szemekkel, sietett léptekkel ott termett előttem, és a karjaiba zártam. Fejemet a vállgödrébe fúrva bőgtem. Sírtam egy olyan nő után akit eddig csak fényképről és hallásról ismerek. És aki a vér szerinti anyám. Halk kopogtatást hallottunk, de nem mozdultunk meg. Perrie szőkén izzó haja, becikázott a szobába és kikerekedett szemekkel nézett minket. Zayn susogó hangot adott ki, ajkai közül, majd egy megértő pillantással, átadott Perrie kezei közé.
- Mi a baj drágám?
- Én, nem bírom elmondani még egyszer. - nyöszörögtem, akadozó lélegzettel.
- Nem is kell szívem, nem is kell.
  Szemeim rezegtek mikor lehunytam őket, de a sírásom nem hagyott alá. Mellkasom görcsben dagadott, szemeim  feldagadtak a homályos, sós ízű könny fátyolom miatt. Mormogások, meg-megszakadt szipogások elhaló fulladásai megtörték a csendet. Perrie és Zayn, illatának fura keveréke az orromba szállt és elnehezítette a testemet. Sírásom az álom elöntő másodpercei előtt, megszakadt. Ujjaim az arcom elé siklottak, majd lassan, de dideregve elálmosodtam. Testem spirálban imbolyogott, és végül a puha ismeretlen matracomra zuhant.

2. fejezet

Itt a második fejezet!
Jó olvasást!

 Sophie Peazer szemszöge:


  Fejemet lehajtottam, arcomon a düh és az idegesség keveredett. Mindenki gúnyos mosollyal az arcán bámult rám. Idegesített, hogy ilyen lekezelőek. Az iskola poros kis falaihoz sem mernének hozzáérni, nehogy egy porszem menjen a körmük alá. Voltak olyan lányok - és lesznek is - akik nemsokkal a fenekük alatt hordták az iskolai talár szoknya részét. Undorító volt. A fiúk, akik csak füttyszóval illeték őket, és kacsingattak feléjük. Minden embernek megvolt a maga társasága. Magassarkú cipők és drágábbnál drágább csillogó ékszerek villogtak a lányokon. Vörösre festett rúzs, és kiló grammnyi alapozó, melyet a nap sem lenne képes leolvasztani az arcukról.
  Elmélázásomból egy apró kis kéz penderített ki. Eszemhez kapva, rájöttem, hogy még mindig a földön fekszem. Kottáim összekeveredve egymáson pihenve, vettek körül. Szemeim most rémületet, és meglepődöttséget árasztottak. Tekintetemet lassan emeltem fel az előttem álló lányra. Szőke haja lágyan omlott a vállára, csinosan körülölelve az arcát. Hófehér bőre, mely kiemelte az iskolai talárt, kék szemeit fekete smink fedte. Arcára kedves kis mosoly kúszott, szemeivel nagyokat pislogott rám. Kottáimat összeszedve, kezemet belecsúsztattam az Ő kezébe. A mosolya mely körbeölelte az arcát, lassan de biztosan átragadt az én arcomra is. Kezemet megszorítva felhúzott a földről. Bárki aki pillanatokkal ezelőtt gúnyos, és lenéző tekintettel nézett rám, most ide sem pillantott. Kérkedő pillantássokkal néztek ránk, az irigység amit a szőke hajú lány felé intéztek, megrémített.
- Te vagy Sophie Peazer?
 Hangja lágy komor baritonként ütötte meg a fülemet. Kellemes dallammal játszottak a szavai, melyeket kiejtett a száján. Hangja vízhangot vetett a fejem körül, pont a fülem mellett.
- I-igen. - dadogtam kétkedve.
- Oh remek. Én Perrie Edwards vagyok a szobatársad. - zárt hirtelen a karjaiba.
  Testem összerezzent. Számomra furcsa kis szeszélynek bizonyult ez a hirtelen odaadó kedvesség. Szemeim álmoskásan lehunytam, majd mélyet szippantottam a vanília illatból. A parfüm az orromba szállva, kellemsen ölelt körbe. Haja csiklandozta az arcomat. Olyan szorosan ölelt, hogy mozdulni sem tudtam. Tüdőmből a levegő lassan áramlott ki, majd mikor elengedett gyorsan, és hatalmasokat lélegeztem.
- Hu, hát nem ilyennek képzeltelek. Stréberebbnek. Olyannak aki szóba se állna velem, de te olyan kis cuki vagy, s és oh te jó ég de kedves arcod van. Már most csíplek kis csaj.
  Csak beszélt és beszélt. A hangja körbe-körbe járkált és mindenki füléhez oda szált. Perrie nagyon fecsegős lány, bár a nagy titkokat sosem tudná elmondani. Szőke haja lebegett a szélben, amikor kiléptünk az iskola udvarra. Tekintetemet össze vissza kapkodtam, még nem jártam itt. Igaz csak pár órája vagyok itt. Fecsegő, s viháncoló lányok csapatai illegették magukat a számukra "fes férfiaknak". Undorító volt, ahogyan az iskolai talár szoknyája a fenekük alatt hullámzott. Lábukat magasabbnál magasabb cipőbe akarták bújtatni, és megszegve az iskolai szabályt, fel is húzták azokat a cipőket. Ékszerekkel és kilónyi alapozóval - melyet a nap sem tudna leolvasztani - az arcukon illegették magukat. Szánalmasak. A fiúk iskolai talárban, mind egy helyre kullogott. Egy hatalmas asztal tetején üldögélve ültek, a többiek pedig körül vették Őket. Az egyik fiú áhítattal nézett Perriere, mikor csak pár méterre voltunk az asztaltól. Kreol bőre, és korom fekete haja volt. Szemei csokoládébarnában úsztak, és cukin voltak óriásiak. Az iskolai talár feszesen simult a testére, nyakkednője lazán lógott a nyakban. Tekintetét felém kapta. Szemöldökei ráncba szaladtak, felismert. Ő volt az. A fiú aki annak az idétlen bulinak az estéjén segített rajtam, aki egy meleg bő pulcsit adott nekem. Zayn, ha jól emlékszek ez volt a neve. A másik fiú aki  a hátának döntötte a hátát, most a vállával bökdöste. Széles vállai és izmos karjai, most a levegőbe emelkedett, és ujjaival valami jelet mutatott. Göndör - csupálni való - haja az égnek meredt. Kesze- kuszán állt a feje tetején. Zöld szemei melyek vadul villogtak, és össze vissza tekintettek, valamit keresett. Kék ingjének ujjai, feltűrve emelte ki izmos alkarját. Az ing félig kigombolva pihent, ezzel kimutatva a mellkasát, melyen madarak pihentek. Mint valami rossz ribanc, aki kiteszi  ami van. A gondolatot hevesen elkergettem. Nadrágja koromfekete volt, nem az iskolai talárja. A nadrág feszes volt. Nagyon feszes. Csábosan emelte ki hosszú izmos lábait. Mhh, egész jó combjai vannak. Majd az arca felém villant, mintha csak megérezné, hogy nézem. Zöld íriszei kutatóan bámulták az arcomat. Ch, a gazdag kis ficsúr aki fellökött. Az agyunk és a gondolataink mintha együtt ringatóznának, ajkain gúnyos lusta mosoly terült el. Bal szemét gyorsan lehunyta, rám kacsintott. Arcomra undorító grimasz kúszott. A göndör hajú fiú, hangosan felkacagott. Perrie a kezemet megragadva utat töve magának, előre tolakodott. Pont a két fiú felé. Lábaim földbe gyökerezett, nem akartam oda menni. Rémület cikázott a szemeimben. Perrie kedveskedő mosolya elvonta a figyelmemet és egy rántással tovább cibált. A göndör hajú fiú, értetlenül nézett rám, majd megölelte Perriet. Perrie boldogan viszonozta az ölelést, majd Zaynhez lépve megcsókolta Őt.
- Hello szépségem! - vigyorgott a képembe az egyik fiú.
  Undorodva löktem arrébb. A nagy csapat vihogása üvöltött a fülemben. Mindenki szót akart váltani a két fiúval. Perrie gondoskodó ölelésébe zárta a kreol bőrű fiút. Mindenki hirtelen fejezte be a hangoskodást. Cipők kopogása hallatszott a hátam mögött. Mindenki arrébb állt. Mikor megfordultam, három szőke lányt láttam közeledni. Táskájuk a karjukban pihent. Ajkukon rózsaszín zselé volt, már majdnem lefolyt róluk. Szemük egyenesen előre bámult, és nem rezdült. Lábukkal egyszerre léptek, cipőjük egyszerre koppant. Hajuk a hátukon és a vállukon pihent.
- Szia Harry. - nyávogta.
- Khm, Caroline. - vetett rá kínos mosolyt, a göndör hajú fiú.
  Perrie hozzám sietve átkarolta a karomat majd elrángatott oda ahol ő ült. Ujjai a karomba mélyedve, dühösen pillantott a szőke lányhármasra.
- Idióta kurvák. Mit kelletik magukat. - morgott a fülembe.
- Nyugi szívem, Harry tudja mit csinál. Amúgy sem fog össze jönni vele, az apátok miatt.
  Perrie arcán a megkönnyebbülés viharosan száguldott át.
- Igazad van.
- Szia Mazsola! - mosolygott rám Zayn.
- Izé, Hello! - vigyorogtam kínosan.
- Ti ismeritek egymást?
- Pezz emlékszel, hogy volt egy lány a bulin? Akinek segítettem?
- Jah, persze.
- Ő volt az. - mutatott rám.
  Mosoly kúszott az arcomra, de Perrie vigyorgása nagyobb volt. Zayn arcán is egy féloldalas mosoly terült el. Szemeimet lustán mozgattam ide oda. Mikor körbenéztem láttam, hogy már senki sem állt körülöttünk. Mindenki elment. A magas göndör hajú fiú pont mögöttem állt. Egy fejjel magasabb volt mint én, talán kettő, ha nem több. Ha megfordulnék, az arcom épp a kulcscsontját súrolná. Ajkaim elnyíltak, idegesség futott végig a gerincemen. Zayn, komor pillantást vetett a mögöttem álló fiúra, majd felém pillantott és a tekintete meglágyult. Perrie idegesen szorongatta Zayn felkarját.
  Két erős, és hatalmas tenyeret éreztem a derekamon. Meleg lehelete csiklandozta a nyakam hajlatát. Két duzzadt ajak nyomódott a fülemnek, majd egy ágyék a fenekemnek. Szemeim hatalmasra tágultak, a düh azonnal felülkerekedett a meglepődöttségemen. Percek teltek el, vagy csak pillanatok. De a testem megmerevedett. Kezeim remegtek. Lehunytam a szemeim, majd ajkaim közül kipréseltem egy nagy sóhajt. Megfordultam. Vadító zöld szemekkel találtam szembe magam. A vágy ott égett bennük.
  Jobb kezemmel megmarkoltam a nadrágon keresztül. Ujjaim erősen szorították. Kínos helyzet volt, de senki sem kezelhet így egy nőt. Még ha csak szolidan érintett is. Szemeiben a vágy és a fájdalom keveredett. Ajkait a fogai közé szívva erősen harapdálta. Fájdalom cikázott át a testén. Ujjaim szorításán nem akartam lazítani. Zayn és Perrie mögöttem elengedett egy halk kuncogást.
- Most jól figyelj rám. Csak egyszer mondom el. Nem vagyok az olcsó kis fruskáid listáján az egyik. Nem fogod a nevemet strigulaként áthúzni. És ne merj hozzám érni. Azt hiszed mindent megtehetsz? Ki vagy te? Csinos mosoly, és gazdag szülők? Ezzel nem érsz el semmit. Nem fenyegetlek, de ha hozzám mersz érni vagy csak hozzám szólni, az ujjaim erősebbek is tudnak lenni. Remélem érthető voltam. Ugye?
  Ujjaimat kiegyenesítve, elengedtem Őt. Kezeivel oda kapott majd összerogyva nyöszörgött. Ajkaimon győztes mosoly villogott. A táskámat magamhoz kapva a mosdóba igyekeztem. Le kell mosnom a tenyeremet.
  A nap további részében unalmasan nézegettem körbe. Az órákon készségesen jelentkeztem ha tudtam valamit. Az utolsó órám nem volt más mint történelem. Nem  éppen remekeltem benne. Abban a hitben élve, hogy az első történelem órámon nem kell felelnem vagy egyéb dolgot tennem. A történelem terembe belépve üres hely után kutattam. Körbe pásztáztam az osztályt. Majd Zayn keze hirtelen rebbent fel, majd integetni kezdett. Arcomon egy mosollyal indultam meg Zayn felé.
- Szar vagyok töriből, ne kérdezz semmit. - suttogta.
  A kuncogásomra, ami nem éppen volt halk, mindenki felénk kapta a fejét. Mr. Zara, a történelem tanár pár perc késéssel lépett a terembe. Komor hangja sistergett a levegőben. Komor fekete öltönyt és hófehér inget viselt. Pamut kabátja karizmatikusan ölelte körbe a testét. Haja szanaszét állt, majd egy kézsimítással rendezte a vonásait. Komor pillantásaival illette az osztályt, majd egy "Jó  Tanévet Újoncok!" mondattal írni kezdett a táblára. A mellettem helyet foglaló Zayn, értetlen fejjel bámulta a táblát, és szorgos kisgyerek módjára jegyzetelni kezdett. Hátha megért valamit. Szórakoztató látvány volt. Az óra többi része unalmasan telt volna, ha a kiadott órai munka értelmet is nyert volna. Zayn és én öt percig tanakodtunk a fogalmazásunk címének címéről. Érdekfeszítő volt.
  Az óra végeztével, ami történelmileg is unalmas volt, Zayn-el az oldalamon kullogtunk Perrie keresésére. Az órarendemet tanulmányozva rájöttem, hogy van egy kémia szakképzés. Sosem hallottam még ilyenről, így elköszönve a "Zerrie" párostól elindultam a kémia laborba. A tanterembe beérve nem sok diák lézengett, éppen egy üres padba akartam beülni mikor a tanár rám szólt, hogy ez a szakkör páros munka. Értetlenül néztem rám, majd kedves hangon intett egy szabad pad felé, ahol egy nem kívánt személy ült.
- Miss Peazer, foglaljon helyet Mr. Styles mellett.
  Szemeimet a düh, és az idegesség húzta össze. Lépteimet minél lassabban vezettem oda hozzá, gondoltam húzom az órát. De sajnos lejárt az időm, kímélettel de leültem mellé. A széket az asztal legszélére húztam. Harry megfogva a székem lábát, és nagyon közel húzott magához. Izmos karja nekem nyomódott. Hatalmas mellkasa oldalról biztosan eltakart. Zöld szemeiben a düh, és a mosoly keveredett. Ajkai duzzadtak voltak, és csókolni valók.
- Jézusom, Sophie bolond vagy? - szidtam magam gondolatban.
- Örömmel mondanám, hogy szorongass meg még egyszer. - suttogta a fülembe - Ha gyengédebb lennél talán élvezném is. - ajkába harapva kacsintott.
  Jézusom ez egy elcsépelt alkonyat jelenet.

1. fejezet

Íme! Itt az első rész!
Jó olvasást!

 Sophie Peazer szemszöge:


  Vihar tombolt, London kacskaringós utcáin. A Temze lágy hullámokként sodorta el az arra járó emberek, boldog kacagását. Emberek. Nem rettentek meg a vihartól. Esernyőjük alá bújva, önfeledtek voltak. Nevelőanyám szerint Ők a "törzsgyökeres Brit" udvartartás. Vicces megfogalmazás, de nagy részben igaz. Ők viharban, és szélben nőttek fel.
  Az eső fagyos kis cseppekként hullottak az arcomra, lehűtve ezzel a bennem lakó lázas ijedséget. Ott álltam a London Eye-től pár méterre, de csak pislogni tudtam. Kék, piros, és még megannyi elbűvölő színben tüntették ki a hatalmas óriáskereket. Mi mindent láthatott, és tudhatott. Vajon, ha felérsz a tetejére, onnan értelmet nyer maga a város is. Vagy csak az estében úszó hangulatos kis fények derengenek, esténként a  magasban. Szorosabban húztam magamon a kabátomat. Ősz volt. Olyan valódi Londoni ősz, melyről megannyi könyvben számtalan sort, és oldalt olvastam. Rettentően gyönyörű volt. Maga a város, a vihar hangos tombolással vitte a tenger felé, az elfeledni kívánt kimondott hangos szavakat, érzelmeket. London, csak egy város, mégis megannyi turista szaladgál össze vissza, éjnek idején is. Bámulatos.
  Pár óráig még London utcáit járom. Arcomat a vastag színes kötött sálamba rejtem. Lehunyom a szemeimet, majd megtorpanok. Nagy levegőt véve körülpillantok. Minden olyan otthonos. A kis kávézók ahol a friss forrócsokik kaphatók. Mosolyogva olvastam el a kis kávézó nevét, Starbucks. Eredeti Londoni kiadás. Körbe - körbe fordultam a tengelyem körül, míg meg nem láttam álmaim boltját. Egy hatalmas könyvesbolt. Remegő kezekkel leírtam a címet, majd haza felé vettem az irányt. Párszor eltévedtem, rossz utcába fordultam be, de végülis megtaláltam a helyes utat. Még jó, hogy rajzoltam térképet. Kifújva egy adag hűs levegőt, megálltam az ideiglenes otthonom előtt.
  Egy ikerház, a szomszédunk egy kedves macskás néni. Nagyon aranyos. Bár gondolkodom rajta, hogy ellopom a kis vörös macskáját. Úgyis szerettem volna egyet. De Mrs. Mopp- nál jó helye van. Az ikerház kékre festett oldala volt a miénk. Nem volt emeletes, nem volt hatalmas kertre néző udvara. Csupán csak egy földszintes kis házikó volt amit épp, hogy ideiglenesen megkaptunk. Mosolyogva pillantottam a szűk kis konyha tágas ablakához, ahol az ölelkező Nevelő szüleimet láttam. Boldogok voltak, és én is az vagyok. Örülök, hogy felneveltek. Eleanor Calder, vagyis már Mrs. Tomlinson volt anyám legjobb barátnője, anyám elhagyott. Eleanor és Louis neveltek fel, és én nem is akartam többet. Jó volt így.
- Itt vagyok. - emeltem fel a hangom boldogan.
- A konyhában vagyunk.
  Lassan lépkedtem, kicsit még fáztam. De hisz ez London. Bolond vigyorral az arcomon léptem be a konyhába. Nevelő szüleim az asztalnál ültek. Komoly arcukra mosoly fagyott, mikor megláttak. Sosem voltam képes kakaó nélkül aludni. Anélkül számomra nem világ a világ. Eleanor szerint ha valakit szeretni fogok, Ő is kakaó őrült lesz. Én kétségkívül, most nem szeretnék senkit. Még ha él hal a kakaóért. Dobozok hevertek szanaszét a földön, nem állt szándékunkban nagyon kirámolni, ki tudja meddig lehetünk itt.
- Miért vágtok ilyen komor képet?
- Sophie, azon gondolkodunk, hogy hogyan fizethetnénk ki a számlákat. Munkát kell keresnünk.
  Megrémültem.
- Ha megmarad az 5,0 átlagom az iskolában, akkor 100 fontos ösztöndíjat kapok havonta. A számlákra bőven elég. És keresek munkát hétvégékre, meg ti is, és a kaját meg egyéb dolgokat ebből megvesszük. - hadartam el.
- Nem kicsim. Nem.
- Miért nem?
- Az a te ösztöndíjad, sokat güriztél érte, hogy megkapd.
- Nem Louis, én a diplomám miatt csináltam. Nem a pénzért, te is tudod. És azt mondjátok az az én pénzem?
- Igen. - hangzott egyszerre a válasz, a Nevelő szüleim szájából.
- Nos akkor én döntöm el mire költöm, és a vitát lezárom. - kortyoltam bele a kakaómba.
  Nevelő szüleim kínos vigyorral az arcukon, ingatták a fejüket. Tétlenek voltunk. Nem csak Ők, én is. 100 font, sok pénz. És én nekik akarom adni. Legalább biztos fedél legyen a fejünk felett, még ha ez a lakás csak ideiglenes is.
- Ha nem gond szeretnék lefeküdni fáradt vagyok, és holnap az iskolába kell mennünk. - ásítottam.
- Maradj egy kicsit drágám, beszélünk még pár szót és mehetsz.
- Mit szólnál ahhoz, hogy ciki legyen a gimi utolsó évének első napja és én vigyelek az iskolába.
  Mosoly kúszott az ajkaimra. Louis és az értelmetlen humora, ami nagyon vicces.
- Sosem lesz ciki, hogy te viszel  a suliba. Számomra nem. És egyébként is az igazgató úrral kell beszélnünk, szóval nektek is ott kell lennetek. A szüleim vagytok.
- Akkor ezt megbeszéltük. - motyogta Louis.
- Ja, és szeretném ha látnátok a kollégiumi szobám, és a szobatársammal is találkoznátok.
  Nevelő szüleim bólintással jelezték, hogy megértették. Mindent megértettek, hogy az ösztöndíjamat víz és gáz számlára akarom költeni. Ódzkodva de elfogadták. Apró kis szobám volt, de annál inkább hangulatos. Megszerettem. AZ ágy jobb oldala az ablak alá volt tolva, a plafonról egy kis - házilag készített - csillárszerű fakeretvolt, melyről az indiából kapott selyem, tört fehér és hozzáillő komor lila színű anyag omlott az ágyam köré. Az ablakom hatalmas volt, és mesés tájra engedett kilátást. A szekrényem melybe nem sok mindent pakoltam be, hisz kollégista leszek. Csak két napot fogok itthon aludni. Azon a két napon pedig dolgozni és tanulni fogok. Muszáj megtartanom az 5,0- es átlagot. Tudom, hogy puccos iskola és, hogy apuci kicsi fia s lánya jár oda, de ez engem nem érdekel. Sokan nem értékelik azt amit el akarok érni. Én leginkább annak örülök, hogy felvettek a King's College-be, életembe nem gondoltam volna, hogy felvesznek a világ egyik leghíresebb egyetemére. A kicsi fürdőnkbe belépve megszakítottam a gondolataimmal a kapcsolatot. Mikor beálltam a zuhany alá, a dal ereje átvette felettem az erőt, az irányítást. A zuhany alatt énekeltem egy dalt.
                                                     Stay With Me...
                                                     Don' t Let Me Go...
  A dal végeztével, a zuhanyzás is véget ért. Vizes testemet, melyet a forró víz felmelegített, egy törölközőbe csavartam. A törölköző szélét megfogva kissé megemeltem, majd pukedlizve meghajoltam, a zuhanyrózsa és a samponok előtt. Ingyen koncert, gondolom élvezték, ha ilyen szótlanok. Halkan kuncogtam. A fejem rázva osontam vissza a szobámba. Még csak fél nyolc. Ez a Londoni séta elette az időmet és azt, hogy be legyek zsongva. A mackós pizsamámba bújtatott testemet a hideg paplan és a nagy kényelmes párnák közé ejtettem. Izmaim ellazultak. Az epres mosópor körbeölelt, az illat bekúszott az orromba, kellemsen nagyokat szippantottam az eper illatból, majd lehunytam a szemeimet. Elaludtam.
  A reggeli nap gyéren világított át a selyem hálómon. Még arra a kis gyenge fényre is kipattantak a szemeim. Kezeimet a fejem fölé emelve, lábaimat kinyújtva görcsösen nyújtózkodtam. Lábujjaim görcsbe futva érték el, hogy testemen a reggeli hideg remegés fusson végig. Reggeli komor hangommal kuncogtam egyet. Ismét a fürdőszobába lépve megmosakodtam. Vissza lépve a szobámba a kicsiny szekrény elé lépve, vicces grimasszal az arcomon vizsgálgattam az iskolai talárt. Kék szoknya behajtott csíkokkal, az alja pontosan térd fölött kell, hogy legyen. Az ing szintén kék volt, halványabb mint a szoknya de pont passzolt hozzá. A mellkas részénél gombok voltak. Egyiket sem akartam kigombolni, miért mutogassam a melleimet. Az ing bal oldalán, egy kis címer volt. Olyan arany színnel, királyi beütés gondolom. Szép dőlt betűkkel belehímezve a kék anyagba "King's College". A nyakkendő alján szintén arany színnel hímezve egy kis korona. Mutatós ruha az biztos. A kis "sminkes" asztalomhoz lépve a bal lábamat felemelve egy fekete combközépig érő harisnyát húztam, majd a jobb lábamra is. A harisnya gumis szélét - mely rátapad a combjaimra - elengedtem. Nagyot csattant a combomon. Csípett pár másodpercig. Barnás vöröses hajamat szabadon hagytam, csak egy szolid fekete hajpánttal toltam hátra. A hajpánt ízléstelenül illett a taláromhoz, így inkább leszedtem a fejemről. Hajamba túrva egyszer- kétszer, majd tökéletesnek gondolva tovább öltözködtem. A nyakkendőt illedelmesen meghúztam, majd a fehér converse cipőmet felvéve, indulásra készen álltam. Az iskola táskámmal és a bőröndömmel, melyek társamul szegődnek a kollégiumi hetek alatt most szorgosan követtek az előtérbe. Nevelő szüleim a konyhában szorgoskodtak, palacsinta és eper lekvár. Imádom, tudják mivel tudnak levenni a lábamról.
- Jó reggelt! - visítottam boldogan.
 Arcukra egy - egy puszit adva kezdtem megteríteni három főre. Nevelőanyám rosszalló pillantásait elnézve nem akarja, hogy tegyek vegyek. Tányérok, kés és villa, meg poharak. Két pohár egy bögre. Én reggelente is kakaó párti vagyok nem a frissen facsart narancsé.
- Tessék ezt tedd el. - nyújt felém némi fontot a nevelőapám.
  Tekintetem furcsa.
- Hogy tudj magadnak venni valami kaját. Normálisat, ne csak almát egyél egész héten.
- Louis, ez a te pénzed, nem fogom elfogadni. Nem kell, van nekem is elég pénzem "normális" kajára. - rajzoltam macskakörmöket a levegőben.
  Csak egy rosszalló pillantást kaptam. Bárhogy, akarnak is veszekedni, hogy tegyem el a pénzt nem fogom. Az az övé ne rám költse. Nem szeretek velük civakodni.
- Sajnálom. - hunytam le megbánóan a szemeimet. Rosszul éreztem magam emiatt.
- Ugyan kicsim, semmi baj. - ölelt meg a Nevelőapám.
  Ismét mosoly kúszott az ajkaimra.
- Induljunk, de még edd meg a palacsintád. - dorgált le Nevelőanyám.
- Remekül nézel ki. De nincs egyen ruhához egyen cipő is? - csipkelődtek rajtam.
- A converse a kedvencem, csaknem fogják letépni a lábamról, mert koszos és nem egyen cipő. - adok értelmet a dolgoknak.
- Légy önmagad kicsim. - csókol homlokon a Nevelőapám.
  A King' s College, nincs olyan messze mint gondoltam. Nagy birtokon fekszik és az iskola hatalmas. Palotához minősíthető. Az iskola mellett egy nagyobb ház féleség terül el ami gondolom a kollégium lehet. Nevelő szüleimmel az oldalamon, remegő léptekkel indulunk meg az igazgatóhoz, Mr. Horanhoz. Az irodája el érve, megannyi sok kíváncs pillantással a hátunkon bekopogtunk. Komor kedves hang hívogatott be minket. Félve lépdeltünk Mr. Horanhoz. Őszülőben lévő haja - gondolom - zselével volt hátrafésülve. Öregedő nagypapa arca, azonnal szimpatikussá tette számunkra. Kék öltönyt viselt fehér ingel. Nyakkendője lazán pihent hatalmas hasán, amiről a mikulás jutott eszembe. Nem sok tartott vissza, hogy kuncogjak egy nagyot. Zavarban voltunk. Mind a négyen.
- Khm, nos foglaljanak helyet. Sophie önt pedig üdvözlöm a King's College- ben.
  Mr. Horan, csak beszélt. Dallamos hangja bejárta a hatalmas irodáját, ezzel vízhangot verve. Mesélt az ösztöndíjról és, hogy muszáj lesz megtartanom az 5,0- es átlagot. Kínosan mosolyogva említettem meg, hogy a testnevelésből sajna nagy nehezen de teljesíteni tudom a 2,0- es átlagot. Nevelő szüleim és Mr. Horan, kedvesen kinevettek, majd Mr. Horan tájékoztatott, hogy a testnevelés nincs benne az ösztöndíjban. Nagy kő esett le a szívemről. Mr. Horan kedveskedve megemlítette, hogy 5 perc múlva megérkezik a szobatársam, Perrie Edwards. Bátorkodott Őt segítségül hívni. Mr. Horan engedéjét adva megmondta, hogy melyik az én szobám és, hogy keressem meg Miss Edwards-ot az énekteremben. Lepjem meg. Egyedül kullogtam át a kollégiumba. Kétkedő és néha lesajnáló pillantásokat kaptam, melyek égették a hátamat. Végülis új gyerek vagyok, egy pillanat alatt elítéltek. Tudtam, hogy sosem illenék bele ebbe a környezetbe. ŐK gazdagok, én meg nem. Nagyon egyszerű. A kollégiumi szoba nagyon kedves volt. Két ágy volt, a bal és a jobb oldalon. Az ágyak mellett pedig két kicsi éjjeliszekrény, pici kék lámpákkal. Az ágyak és a kicsi szekrények egy ajtót zártak közre, mely a fürdőszoba volt. Két kicsivel nagyobb szekrény volt még a szobában és egy tv is. Otthonos volt. A szoba bal oldalát bátorkodtam elfoglalni. Körbenéztem majd kipakoltam és elindultam az énekterembe. Meglepni a szobatársamat. Kottákat és énekkönyvet cipeltem a kezembe. Zongorázni volt kedvem.
  A suli folyosóján, még mindig rengeteg szempár szegeződött rám. Zavarba ejtő volt. A tenyerem izzadt, hosszú barna hajam remegve csapkodta a hátamat. De még így is zavarban voltam. Szemeimmel lepillantottam a karjaimban pihenő könyvre és kottákra. Majd hirtelen - számomra- megállt az idő, de csak pár másodpercig. Aztán egy széles váll és egy izmos kar csapódott nekem. Sikeresen elvesztettem az egyensúlyomat. A könyvem és a kottáim szanaszét hevertek körülöttem. Felnéztem az idegenre. Fejét, melyen számtalan göndör tincs éktelenkedett, most oldalra fordította, ajkait gúnyos mosolyra húzta. Vadítóan zöld szemeiben a megvetés, majd a szánalom keveredett, ahogyan lepillantott rám. Se szó, se beszéd tovább ment. Gondolatban elküldtem melegebb éghajlatra. Ajkaim remegtek, majd kissé hangosan de utat adtam a gondolataimnak.
- Hülye Bunkó!